Létezik egyáltalán Az Igazi? És egyáltalán, ki Ő? Mindenkinek vannak elvárásai. Kinek több, kinek kevesebb. Magamról tudok csak írni, de szerintem van közöttetek, akik – ha olvastok – bólogattok is közben… Szóval minél idősebb egy nő, annál inkább ragaszkodik dolgokhoz. Picivel több, mint egy évvel ezelőtt egy jósnő (kétségbeesett társkeresők utolsó mentsvára) azt ajánlotta, hogy fogjak egy cédulát és írjam fel rá mit is szeretnék a jövőbeni társamtól és a papírdarabkát tegyem a pénztárcámba. Nézzük mi szerepelhetett volna a listán: Ha nekem van házam, autóm, munkahelyem, nyaralóm, a legkevesebb, hogy a társamnak is legyen. Hogy ne nulláról kelljen kezdeni, mint huszonéves korunkban. Aztán ezeken kívül persze legyen okos, legyen tetszetős – tudatosan nem jóképűt írok, mert az életem jó néhány Nagy Ő-je nem szépfiú volt -, legyen kedves, legyünk egy hullámhosszon, akarjon gyereket/vagy fogadja el ha már nekünk van. Tovább is van, mondjam még? Jó hosszú lista.
Telnek-múlnak az évek és még mindig azt vesszük észre, hogy bulikra járunk vagy unott arccal görgetjük tovább a társkereső oldalak adatlapjait. Megfásulás ez, vagy már maga a kiégés? Nem hiszem.
De jöjjön egy romantikus regény első pár oldala:
Adott egy lány. Negyven múlt. Három válás és két év léha élet után lassan megállapodna. A két év alatt sok mindent megtudott magáról. Tudja mit vár az életétől, mi fontos és mi az, amit bármikor képes elengedni.
Adott egy koncert. A lány sok ilyenre járt akkoriban, de ennek a zenekarnak addig még soha nem látta az előadását. A csapat végtelenül helyes, a frontemberek is igazán lenyűgözőek, a lány szeme valahogy mindig a zongoristára téved.
Hála Mark Zuckerbergnek találmányának napokon belül ismerősök lettek. A lány jelölte be a fiút. Ez neki soha nem volt probléma. Várni és várni, na erre egy negyvenes csajnak már nincsen ideje.
Jöttek-mentek a levelek.
Itt ismerjük meg a fiatalembert is. Ő pontosan harminc éves és több éves kapcsolata lezárása után végre kusza magánéletet akarna.
Semmi közös pont. Jó. Talán egy: mindketten szeretik a zenét. Mindketten inkább vigyorgósak, mint lebiggyedő szájúak, de azért ez mégis kevés…
A lány pontosan tudja mit keres, illetve ha nem is tudja egészen pontosan, azt tudja, hogy mit nem. Az Illető ne legyen fiatalabb, alacsonyabb, ne motorozzon, ne legyen oroszlán a horoszkópja, de főleg ne legyen zenész. Nem nagy elvárás, ugye?
A fiú – aki oroszlán, motoros és zenész – is pontosan tudja mit akar: semmit…
Aztán találkoznak. Beszélgetnek. Mindenről. Sokat. És nevetnek. És megállapítják, hogy ez képtelenség. Ez nem fordulhat elő, hiszen mindketten mást akarnak, mégis időről időre összekeverednek. Nincs oka. De a tempó szédítő… és szédülni néha annyira jó…
A regény első epizódja valahogy így néz ki. A tempó pedig valóban szédítő immár lassan egy éve. Nem agyalok, hogy miben felel meg, miben felelek meg. Napról napra tervezzük egyre tovább a közös életünket. Nincs tanulság. A történet végén ott a három pont.
De hol van már az a régi cédula és az elvárások listájával? Ki tudja?! De nem is számít.
Végülis mennyivel szebb egy romantikus regény oldalait színezni újra…