Főzöcske, de okosan… avagy amikor rájössz, hogy a húsleves vízből van

Írhatnám, hogy mióta az eszemet tudom érdekelt a konyhaművészet, de ez mégiscsak egy őszinte blog, ahol nem illik ekkorát füllenteni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyjából tíz éves korom tájékán volt egy röpke kalandozásom a piskoták, pörköltek világába, de az olyan gyorsan tovatűnt, mint maga a gyerekkor…
Szerencsés embernek tartom magam, hiszen negyven éves koromig DrágajóAnyámmal élhettem –tudjátok olyan háztartásban, ahol külön van a konyha, de papucsban át tudunk sétálni egymáshoz -, így aztán a főzés csak felhasználói szinten érdekelt. Hányszor mondta pedig Anyu, hogy „Gyere ide kislányom, nézzed mit hogyan csinálok, mert aztán ha nem leszek, nem fogod tudni!” Én, mint minden rendes gyerek azt gondoltam, az én Anyám örökké él majd. De sajnos nem… Egy rémes augusztusi reggelen elaludt… Én pedig ott maradtam a fájdalmammal, a négy kutyával, két háztartással és két felszerelt konyhával…
Nem tudom Titeket ért-e már hasonló trauma? Senkinek sem kívánom. Sokszor halljuk, hogy a test jelzi mire van szüksége. Nem tudom, hogy nekem a sokk-tól vagy mitől, de állandó húslevesehetnékem volt. Minden nap. Éttermekbe, kifőzdékbe jártam. De sehol nem találtam meg a számnak annyira kellemes, ismerőst ízt. Az Anyulevesét… És az egész itt kezdődött.
Nem lehet rám mondani, hogy nem vagyok felkészült konyhatündér. Negyvenhét szakácskönyvem van. Teljes lábas- és fazékarzenál. Mégis a sokéves, agyonnyűtt Horváth Ilona szakácskönyvet lapoztam fel. Csurogtak a könnyeim, hiszen Anyu – a könyvben tartott – minden kézzel írott receptje egy-egy emlékképet hozott elő belőlem. Mintha egy láthatatlan kéz fogta volna a kezem, hogy „Tessék csak nekikezdeni!” Feltettem a vizet, bele a marhahusit. Lassú tűzön. Erre még Anyutól emlékeztem. És főtt… A húslevesnek van egy pontja, ahol még eldöntheted, hogy emberétel, vagy kutyakaja lesz belőle. Amikor még csak a hús van, se fűszer, se zöldség. Mindig mosolyognom kell. A kutyáim pedig drukkolnak, hogy inkább az utóbbi legyen. Teltek-múltak az órák. Belekerültek a zöldségek, a fűszerek és a konyhát lassan betöltötte a vasárnap illat. Mindig félve kóstolom meg – azóta is – a főztömet. De az első ízlelés… szóval Az az íz volt. Nem tudni, hogy a szakácskönyv, vagy a lábas, vagy mi miatt…
A történet folytatása pedig egészen hétköznapi. Jött egy fiatalember, aki szereti a jó ételeket. És állítólag engem is. Ez a tudat pedig inspirál. Sütöttem már bejglit, húsvéti kalácsot, főztem marhapörköltet és a kedvencemet rakott káposztát is. Hiszem, ha mindent beleteszek (és jó esetben adott sorrendben), amit a recept ír, akkor abból az lesz, ami. Étel. Élet…