A ceruza tesztet ismeritek? Ugyan már! A ceruza tesztet minden harminc feletti csaj ismeri! És legyünk őszinték, sokunk rémálma. A pillanat, amikor remegő kézzel előveszed és a melled alá helyezed. Boldog huszonéves korunkban vidáman pottyant ki, hiszen minden alátámasztás és mesterséges behatástól mentesen feszesek voltunk. De ez elmúlik így negyven körül.
Nekem soha nem volt igazán bajom a külsőmmel. Néha fogyókúráztam, néha tornáztam, de nagyjából ebben ki is merült a beavatkozás. A B oldal viszont furcsa változásokat hozott az agyamban. Egyre többször nézegettem magam a tükörben és csodáltam dúsabb keblű (én nem tudom hogyan lehet, de nekem tényleg csak ilyenek vannak) barátnőim dekoltázsát. Eldöntöttem. A döntésben persze óriási segítség volt, hogy – szerintem – a világ legkedvesebb orvosához kerültem.
Első vizit. Némi gyomorremegés. Hideg verítékben úszó tenyér és némi remény, hogy majd úgyis azt mondja, hogy „ugyanminekezmagának”. Hát, nem mondta. Helyette ez hangzott el: „Anna, magának nincs zsír a mellében!” Ott a szívembe zártam a dokit. Mondtam is neki, hogy ha ezt az egész testem vonatkozásában ki merné jelenteni és esetleg le is írná, már itt sem lennék. Jót nevettünk, majd beírtuk a naptárba az augusztus 12-t. Arra a napra már volt egy bejegyzésem, Kutya vacsorája koncertre, kedvencemmel Varga Livius Csaba Ferenccel, de gondoltam, azt nélkülem is megtartják.
Az izgalom fokozódott. Teltek-múltak a napok és azt vettem észre, hogy búcsúzom a régi formámtól. Biztosan vicces ezt így olvasni, de mégis fontos változásra készültem.
Eljött A nap. Érdekes, hogy egy kicsit sem féltem. Elfoglaltam az ágyamat és vártam a Doktor Urat. Jött. Filctollal a kezében és rajzolt. Rám. Hogy mit merre és mennyit és hogyan. Eddig ilyet mondjuk a Kés alatt című kedvenc sorozatomban láttam csak.
Egyetlen kérésem volt, hogy a műtét után ne két félbevágott gumilabda legyen a mellkasomon. Megnyugtatott, hogy csak akkora implantátumot tesz be, amekkorát a hely enged.
Tudjátok valahogy orvosválasztáskor mindig nagy szerencsém volt (ezt most lekopogom). A nőgyógyászom, a fogorvosom, a szemészem és a plasztikai sebészem is egy-egy csoda. (Megnyugtatok mindenkit, hogy a kor előrehaladtával egyre több orvos ismerősünk lesz. Bátran kérdezzetek!)
A műtétre a saját lábamon mentem be és amennyire emlékszem egy óriási viccmesélésbe aludtam bele. Filmszakadás.
Az ébredéskor a már előre felvázolt tartályok, és dréncsövek feküldtek mellettem… és Ők… egy fehér rémisztő sportmelltartóban. Nyilván nem nagyon tudtam ugrálni, így aztán csak csendben barátkoztam Velük. Nem létező méretűek voltak. A saját fájdalmamra – így egy év elteltével – már nem nagyon emlékszem, de azt tudom, hogy a mellettem fekvő lány annyira nem volt jól. Neki mondjuk szabtak-varrtak. A szomszéd szobában lévő igazán sportos lány viszont átjött hozzánk – a bénákhoz – bandázni. Így telt az este és a másnap reggel.
Lányok, én nem azt mondom, hogy nem volt fájdalmam, de a rémmesékhez képest – amiket előtte olvastam és hallottam – semmi sem volt az érzés. Inkább kellemetlen, mint fájdalmas. De a tudat, hogy Ők ketten és én már egyek vagyunk, mindent kárpótolt.
Ahogy már írtam az események immáron egy évvel ezelőtt történtek. És a lány, aki eddig megszokta, hogy bemutatkozáskor az arcára figyelnek, megtapasztalhatta azt is, hogy milyen az, amikor nem az arc az első, amit észrevesznek rajta.
Vicces érzés… és mosolyogni ugyebár jó dolog…