Épülés

Észrevettétek már a saját bőrötökön is, hogy az idő mennyire rohan? Amikor DrágajóAnyám és a barátnője mondták ezt egymásnak – én meg kislányként levakarhatatlanul ott ültem és hallgatóztam – akkor annyira távolinak és érthetetlennek tűnt… Most meg… Mondjuk szinte pont annyi idős vagyok most, mint akkor Anyu… És tényleg… Most nemrég készültünk a karácsonyra, keresgéltük a megfelelő fát – aztán műfa lett a vége, megoldva véglegesen a fakérdést – és már megint szeptembert sorol a naptár.

Hogy hogyan telt a nyár? Egy szóval? Gyorsan. Kifejtősen pedig: rozéfröccsös-barátokkalkoncertezős-miniszabikkalteletűzdelt három hónap van mögöttem. És még valami. Egy házalakítás.

Nem véletlenül írtam az előbb, hogy a korral elkezd rohanni az idő, mert a tűrőképesség is átalakul. Huszas éveim végén építettem életem első önálló házát. Szerencsém volt, mert egy olyan kivitelező cég csinálta, akikkel a világon semmi gond nem volt. Imádtam. Minden pillanatát. Csempéket válogattam, konnektorokat tervezgettem és boldog, üdvözült mosollyal beköltöztem.

A kellemes élmények beleragadnak az ember tudatába, mint a hajunkba a túl nagyra fújt rágógumi, gyermekkorunk önfeledt tombolása közben. Eltelt azóta jó néhány év, már régen nem oda hozza a postás a leveleimet. Pici házban élek. Szerintem Budapest egyik leghelyesebb nevű utcájában. Ezt onnan gondolom, hogy bárhol be kell mondjam a lakcímemet, mindenhol mosoly fogadja. Mazsola. És csak kevés kivétellel gondolnak a becsületben megöregedett szőlőszemre…

Pici házban élek. Néha úgy érzem túl piciben. Ezért aztán tavasszal, amikor a természet is újratölti és indítja saját magát, hát itthon mi is elgondolkodunk, maradunk-e vagy költözünk.

Pontosan úgy csináltuk, mint a nagyok. Papírlap elő, jobb oldal-bal oldal, mi szól ellene és mi mellette. Jó helyen van, de pici. Kicsi a rezsije, de a lakóterülete is. Pont elég méretű a kert, de csak egy autóval tudunk beállni. Közel van a munkahelyünkhöz. Nincs nagy átjáró forgalom. Olyan szomszédjaink vannak, hogy álmodni sem lehet jobbat. Szeretünk itt élni. És egy idő után észrevettük, hogy csak a pozitív oldalra írunk. Maradunk. Ez eldőlt. De átalakítunk. Ez is.

Amikor két évvel ezelőtt DrágajóAnyámmal kiválasztottuk a házat, az Ő érdekei voltak az elsődlegesek. Közel van a buszmegálló, jó kis konyhakertet alakíthatunk ki, kettéválasztható a ház két, lakható lakásra és ehhez máris adott a két fürdő is.

Csütörtökön megvettük a házat, Anyu vasárnap örökre elaludt. Itt maradtam fájdalommal, felújítással, egymagam és a négy kutya. Kicseréltem akkor mindent, amint tudtam, de a falak maradtak ahol voltak. Eddig…

Két fürdőszoba megszűnt, helyét egy csinos, de nem túl nagy étkező vette át. És ahol eddig a befőttek, lekvárok, edények sorakoztak, ma már a habfürdővel teli kád vár a fáradt nap végén. Mert bizony fáradt a nap vége. Már nem olyan lelkesen válogatom a csempéket, mint egykor. Akkor a magam kényelme hajtott, ma már a közös fészek lehetősége tartja bennem az erőt.

Marci azt mondta, hogy ez az építkezés a mi El Caminonk. Tényleg az. Sokat beszélgettünk, sokat voltunk egymásra szorulva, sokszor nevettünk a tehetetlenségünkön, sokat vitatkoztunk. De tudtuk, hogy szép lesz… hogy közös lesz… hogy olyan lesz, amilyennek megálmodtuk.

… és közben észrevétlenül mi ketten is olyanok lettünk… és lassan a karácsony is közeleg…