az élet B oldalán
Ahogy telik az idő valahogy mindig mást jelent a várakozás az év ezen időszakában.
Boldog gyerekkoromban – hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje – nem kezdődött ennyivel korábban az ünnep. Az októberi plázadíszek valóban picit túlzóak, de ha el tudok vonatkoztatni a naptártól, azért mindig elsimul a tekintetem. Akkoriban jó esetben decemberben kerültek ki az ABC-k és Közértek polcaira a szaloncukrok, a szerencsésebbek tejcsokis díszt is kaptak és a fán a nagy nehezen megszerzett üveggömbök mellett, jó esetben ezüst színű girlandok csüngtek. Mégis gyönyörű volt. Vártuk a decembert. Ekkor kezdtek el a jobban menő zöldségesek narancsot és –magának a csodának számító – banánt árulni. Milyen boldogan álltunk be az utcai árusnál, a szakadó hóesésben a kígyózó sor végére, hogy üdvözült arccal távozhassunk a cakkos szélú papírzacskóba rejtett kincsekkel. Más világ volt. Néha jobb, néha rosszabb. De hogy lassabb az biztos.
2016. novembere van. Szépen lassan előkúszhatnak -az év eddigi részében a dobozukban pihenő – télapók, rénszarvasok. A bátrabbak már az adventi égősort is kitették az ablakba (itt jelzem, hogy én elég bátor vagyok).
Ahogyan a gyermekkor talán inkább az ajándék várásáról emlékezetes, az öregedéssel együtt jár, hogy manapság inkább az ajándék adása lett fontos. És nem is feltétlenül annak a tárgyiasult értelmében. Mi a barátnőimmel már évekkel ezelőtt eldöntöttük, hogy élményt adunk. Mozit, színházat, együttlevést. Mert az megmarad. Az nem vész el, nem veszíti el az értékét és nem hozza a másikat olyan helyzetbe, hogy „jajnemadtameleget”. Az élmény örökre összeköt.
Mikor lettem ilyen nagyon felnőtt? Talán 18 évesen. Amikor Apu – egy napfényes szeptemberi napon meghalt. Az a karácsony volt az első, amikor felnőttként már az „adás” lett a fontos. Mert abban az évben véglegesen nyilvánvalóvá vált, hogy az élet rövid és hogy aki még tegnap az életed része volt, az örökre elmehet és amit addig nem adtál meg Neki, azt már nem fogod tudni.
Az élet B oldala sajnos erről is szól. Elkezdjük elveszíteni a szeretteinket. Szépen lassan elbúcsúzunk a nagyszüleinktől, szüleinktől. Szerencsésnek mondhatják magukat, akiket egyáltalán idáig elkísértek.
Várakozás… miről szól ez egy olyan nőnek, aki már szülők nélkül él? Furcsa mondat lesz ez, de az identitásunk egy jelentős részét a felmenőinktől kapjuk: az Ő történetük, életük és a mi közös életünk, élményeink. Amiket csak addig ismerhetünk meg, amíg élnek, akik elmesélik. Nekem már lezárult az életem ezen – önmegismerős – időszaka. Próbálom apró puzzle-darabkákból összerakni Anyu történeteit az Ő gyerekkorából, az én gyerekkoromból, sőt az én érkezésem előtti időszakról. Mi sokat beszélgettünk. Tegyétek Ti is! Az átlagos hétköznapokon talán nincs is mindig igényünk és időnk erre. De most ünnep közeleg. Most kell hogy legyen idő figyelni arra, hogy a másik mit mond. Közhely? Simán lehet. De gondoljatok kicsit mögé!
Hogy miért fontos ez? Mert talán lesz majd egyszer valaki, akinek én is elmondhatom. Aki majd tőlem várja az élete történetét, hogy ő is összerakhassa saját magát. Talán negyvenkét évesen még nem késő.
Ha velem tartotok, legközelebb erről írok.