Miután 2016-ban régen várt folytatást kapott, mostanában újra egyre többen emlegetik a 2000-es évek elejének egyik legnépszerűbb (és alighanem legtöbb humorba öltött popkulturális referenciát tartalmazó) sorozatát, a Szívek szállodájá-t. Sok év után tavaly újra aktuálissá vált idézni a szereplők szállóigévé lett mondásait – én is hasonlóra készülök, még ha nem is a legkézenfekvőbbek közül választok. Egészen a második évadig nyúlnék vissza, amikor is Paris, az egyik főhősnő, Rory bármilyen harci járművet meghazudtolóan félelmetes fellépésű, maximalizmusáról híres iskolatársnője egy ponton azt igyekszik megfejteni, mi rejtőzhet Rory sejtelmes mosolya mögött: vajon valóban jobb eredményt ért el nála egy szintfelmérő teszten, vagy esetleg valami jelentéktelenebb dolognak köszönhető a jókedve.
“Nem tudhatom, hogy nem tartozol-e azok közé, akik már a naplementének is örülnek? Honnan tudjam, hogyan működik a boldogság-barométered?” – faggatózik Paris, majd nem mulasztja el megjegyezni: ő a maga részéről gyűlöli nézni a naplementét, így egészen kiemelkedő tesztpontszámok kellettek ahhoz, hogy jókedvre hangolják.
Amikor a Derítőlap címet választottam, vállalva Paris rosszallását, sőt, mi több, megvetését, tudatosan arra szerződtem magammal, hogy átkalibrálom a saját boldogság-barométeremet. Arra vállalkoztam, hogy ezeken a hasábokon én leszek az, aki, ahelyett hogy a fény hiányára vagy a hőmérséklet lehűlésére panaszkodna, vagy tényszerű elemzést írna a napsugarak beesési szögének változásairól – igenis örül a naplementének is. Még akkor is, amikor bizonyos jelenségek nyilvánvalóan összetettebbek, és lehetne több irányból is közelíteni feléjük – én itt most arra koncentrálok, ami örömteli bennük.
Ha például színikritikát kellene írnom, nem engedhetném meg azt a luxust, hogy hosszan beszéljek arról, hogyan juttatja eszembe egy-egy előadás a gyerekkori színházi élményeimet, vagy hogyan adja vissza annak a fajta gyermeki rácsodálkozásnak az örömét, amelyet tényleg csak akkor érez az ember, amikor még könnyebben tudja elvarázsolni egy mesésnek tűnő világ.
De én szerencsére most hivatásos naplemente-leső vagyok, és élvezem ezt a feladatot.
Tisztán emlékszem arra, hogy gyerekkoromban mennyire magával tudott ragadni egy színházi előadás. Valódi ünnep volt megilletődötten beülni a nézőtérre, majd hitetlenkedve konstatálni, hogy valóban csak néhány méter választ el azoktól a színészektől, akiknek a képeit minden héten körültekintő óvatossággal vágtam ki – már néhány mozdulat után is nyomdafestékes ujjakkal – a fekete-fehér tévéújságból, és helyeztem át nagy műgonddal a dossziéba, ahol a kedvenceim fotóit gyűjtögettem. Fantasztikus volt teljes életnagyságban látni és élőben hallani korábban szinkronhangként megismert színészeket, hiszen olyan világsztároknak kölcsönözték a hangjukat, akiknek – kell-e mondanom? – természetesen ott sorakoztak a fotói egy másik, erre rendszeresített dossziéban. Elgondoltam, milyen szerencsés lehet az, aki eléggé a színpad közelében ül ahhoz, hogy a szünetben, kifelé menet, egy óvatlan pillanatban megsimogathassa a függöny szegélyét. A színpadon látottakról pedig hetek, sőt hónapok elmúltával is lehetett még beszélgetni és gondolkodni, elemezve minden egyes részletet, a női főszereplő körömlakkjának színéig bezárólag.
A színészek iránti tisztelet és egyes esetekben rajongás a mai napig megmaradt ugyan bennem, de az ember felnőve kénytelen hangyányit árnyaltabban látni a dolgokat. A színházi előadásokkal kapcsolatos izgalmak sorába pedig feliratkozott néhány, tizenéves koromban még ismeretlen természetű is: oda lehet-e vajon érni a munkából a kezdetükre a szükségesnél éppen fél órával rövidebb idő alatt? Vajon elfér-e a színházi szék alatt a nap során felhalmozódott négy táskányi különböző munkaeszköz és ügyes-bajos mindenféle, amit a nagy rohanásban már esélytelen lesz beadni a ruhatárba? Vajon hány nem fogadott hívás és sürgős munkahelyi levél gyülemlik fel a szünetre? Meg lehet vajon válaszolni mindet a második felvonás kezdetéig, vagy némelyik miatt még a tapsrend alatt is idegeskedni kell?
Ezért is vagyok végtelenül hálás azokért a pillanatokért, amikor a produkcióban dolgozók tehetsége révén igenis létrejön az illúzió, és sikerül újra a kamaszkori elfogult imádattal bámulni a színpadon állókat – megfeledkezve arról, hogy a tévéújságokat már évtizedek óta gyönyörű, finom tapintású, színes papírra nyomják, a mai tizenévesek legnagyobb része pedig már nemcsak a létezésükkel nincs tisztában, de nehezen is tudná elképzelni, mire lehettek vajon használatosak a távoli múlt évezredben.
Paris most a kiváló vizsgaeredményeit lobogtatva rosszallóan néz rám: “Csak nem fogsz ennyire elájulni attól, hogy egy rendezőnek van koncepciója, a színészek pedig rátermettek? Ezt elolvadva csodálni már majdnem olyan kínos, mintha valaki már pusztán a naplemente látványától boldog volna…” – de én állom a megvető tekintetét.
Be merem vallani: a mai napig lenyűgöz, hogy egy-egy színházi elme milyen váratlan, addig nem látott megközelítéssel és gondolatokkal (igen, előzöm meg Paris közbevetését, kínos elismerni, de a gondolatok talán még a naplementénél is jobban le tudnak nyűgözni) képes nekilátni egy jól ismert darab színpadra állításának. Tizenévesen nem létezett olyan vastagságú regény, amelyet ne olvastam volna az utolsó sorig boldogan végig, annyira élveztem a terjedelmes leírásokat – azért is tisztelem a mai napig azokat, akik a mindezt nélkülöző drámák lényegre törő sorai köré tudnak hasonlóan aprólékosan kidolgozott világot teremteni. Paris a tankönyvei mögé bújva fogja a fejét, én pedig töredelmesen beismerem: minden alkalommal megemelem a képzeletbeli kalapom, amikor egy közismert dráma sorai közül olyasmit olvastak ki az alkotók, ami álmomban nem jutott volna eszembe.
Paris, akinek a boldogság-barométere csak egy 110%-os vizsgaeredménynél kezd halkan jelezni, már csak szörnyülködve kapkod levegő után, amikor azt mondom: önmagában annak is végtelenül örülök, hogy a színházi alkotók puszta létének és kreativitásának hála, nincs az a klasszikus, amelyiknek az újabb és újabb bemutatókon ne mutatkozna meg mindig egy addig ismeretlen arca.
Ha Csehov Három nővér-ét vesszük példaként: Szikora János a székesfehérvári Vörösmarty Színház 3N avagy Csehov: Három nővér című előadásában az elmúlt évadban azt a kérdést dolgozta fel a drámán keresztül, hogy hogyan alakul az ember személyisége az évek során. A rendező szerint személyiségünk valójában mindazon alakok összessége, amelyeket az évek során felöltöttünk. Ennek hangsúlyozására Olga, Mása és Irina szerepét nem három, hanem hat, tehát figuránként két-két színésznőre bízta, akik a nővérek különböző korú alteregóit testesítették meg. Azonban Szikora János éppen arra igyekezett felhívni a figyelmet, mit szólnának vajon különböző korú énjeink, ha szembesülnének azzal, idővel mivé lettek, így aztán az eltérő életszakaszokban járó szereplők a színpadon találkoztak is korábbi, illetve későbbi önmagukkal. Az előadásban így láthatóvá váltak azok a konkrét pillanatok, amikor Olga, Mása és Irina saját magukkal kényszerülnek szembenézni, Zoób Kati jelmeztervező pedig a karakterek főbb vonásait végig megőrző, de jellemváltozásaikat finoman érzékeltető, részletgazdag jelmezekbe öltöztette a szereplőket a még teljesebb hatás kedvéért.
Még javában munkáltak bennem ennek az előadásnak a felvetései, amikor a Maladype Színházban, Balázs Zoltán rendezésében a Három nővér-nek egy valóban soha nem látott értelmezésével találkozhattam. A Maladype áprilisi premierje ugyanis színháztörténetileg példátlan vállalkozás: a dráma minden egyes jelenetét más-más festő stílusában vitte színre a társulat. A Maladype egy lakásszínház, ennél fogva nincs klasszikus értelemben vett színpad. Produkciójuk semmiben sem emlékeztet gyerekkorom színházi élményeire, talán csak abban, hogy amint elkezdődik az előadás, megszűnik a külvilág, és csak a feltétel nélküli ámulat marad. A tenyérnyi játéktérben szó szerint olyasmi történik, ami ezt megelőzően soha: a színészek bravúros átalakulásai és a díszlet nem kevésbé bravúros átalakításai révén Olga, Mása, Irina és a darab további szereplői az 1200-as évek ikonfestészetétől napjaink street art művészetéig a legkülönfélébb festészeti stílusokat és ikonikus műveket idéznek meg, miközben lélegzetelállító gördülékenységgel halad előre az invenciózus előadás. Balázs Zoltán azt vallja: olyan, mintha Csehov kifejezetten ezzel a szándékkal írta volna a drámát, annyira illeszkedik a Három nővér ehhez az előadásmódhoz. Távol álljon tőlem, hogy ezt egy pillanatra is kétségbe vonjam, de annyit talán csendben hozzátehetek: ha Csehovnak ez is volt a szándéka, szükség volt egy olyan zseniális elmére, amelyik a színháztörténetben először ki tudta olvasni mindezt az eddig is rendelkezésünkre álló szöveg sorai közül…
Tehát, kedves Paris, javaslom, te is igyekezz átállítani egy kicsit a boldogság-barométeredet, hátha a vártnál több okot találsz az elégedett mosolygásra. Addig is, amíg ezen fáradozol, én úgy tervezem: minél több szabadtéri színházi előadást nézek meg a nyáron, hogy egyszerre gyönyörködhessek a naplementében és a produkcióban. Közben pedig elsüllyesztem a táskám mélyére a telefonomat, és kamaszos lelkesedéssel örülök annak, ami jó.
Szöveg: Verasztó Annamária
Illusztráció: Csorba Gergely