Le kell szögezzem a cím és közöttem egyszerűen nincs közös nevező. Kedves Olvasóim egy részét itt bizonyára elveszítettem, de az őszinteség mindenek előtt.
Májusban születtem. Addigra már a legkeményebb tél is feladta a küzdelmet és menthetetlenül melegedett az idő. Talán ezért viselem nehezen a hideget. Pontosabban a hideget és a mozgást együtt. Kezdjük az elején…
Életem első korcsolyáját harmadikos koromban kaptam. Fehér volt és gyönyörű. A karácsonyfa alatt, a parketten próbáltam ki először. Drága jó Apám szemöldöke – úgy emlékszem – a háta közepéig ugrott fel, amikor az első recékkel peckesen próbáltam egyensúlyozni több kevesebb sikerrel.
Na igen, de hol is használom majd én ezt a csodát? Akkoriban szokás volt a lakótelepek játszótereit felönteni vízzel, ezzel helyi műjégpályát kialakítani – talán mert kiszámíthatóbb volt a tél és az emberek is jobban figyeltek a másikra -, ennél jobb terepet nem kívánhattam volna magamnak, hogy elinduljak a világhírnév felé, mint műkorcsolya bajnok.
Nyilván bennem van a hiba – sőt ennyi év után egész biztosan – , de meg voltam győződve, hogy semmi nagy kunszt nincs a korizásban. Hááááát nincs is. Hacsak annyi nem, hogy a jég baromira csúszik és a stabilitást sem olyan könnyű megőrizni két (egy-egy) vékony pengén. Még hogy leszúrt rittberger… még megállni sem nagyon. És különben meg hideg van, meg fázik a lábam is. Abszurd dolog mínusz ezer fokban egy egyszerű bőrcipőben botorkálni a csúszós talajon, ahelyett, hogy a jó meleg szobában fésülgetném a hajasbabáimat – gondoltam akkoriban. És a tárgyszerűség kedvéért jelzem, ma sincs másként. Jóóó, annyiban talán, hogy nem fésülgetek babákat, viszont imádom a sorozatokat és vannak jó könyveim is (Amiket rendszerint megveszek (Ezzel a műveltség érzetét keltve. Kultúrsznobként állva a Libri pénztárában, feltartott fejjel.), de nem olvasok el (Ezzel a teljes szellemi elhülyülés útján haladva tovább).
Ott tartottam tehát, hogy a korcsolyázásról kiderült nem a műfajom. Apropó: mű. Műjég! Tinikorom kudarchelyszíne. Amíg a többi barátnőm, osztálytársnőm az egész téli szezont végigpasizta az említett helyen, nekem soha nem termett babér. Pedig azokra a rövid időszakokra – amíg csúszkáltam – mosolyt erőltettem az arcomra, korcsolyát a lábamra (ami már csak azért sem volt egyszerű, mert három zoknit kellett húzni, hogy le törjön le a lábam a fagyástól).
Szerencsére felnőtté válásom kezdeti időszakában valahogy elmúlt a koridivat és az én sporteszközöm is a pincében aludta csipkerózsika álmát. De minden Csipkerózsikát felébresztenek. Az én ébresztőm a második férjem volt). Mániákus sportoló volt! Már ott rájöhettem volna, hogy életünk jelentős részét nem együtt éljük majd le. Nem jöttem rá. Akkor még. Sőt! Vettünk egy új korcsolyát. Ez már nem bőr volt, hanem műanyag és bélés is volt benne. Na ettől nem szerettem meg jobban. Házasságunk ideje alatt talán egyszer húztam a lábamra. Pont eggyel kevesebbszer, mint a síléceket, de erről majd később…
A lényeg, hogy a házasságom válással, a korcsolyázásom a cipő letárolásával ért véget.