Volt egyszer egy pici kislány, aki nagyon szeretett az apukájával sétálni. Nagyon várta a vasárnapot, amikor ketten nekivágtak a közeli hegynek. Tavasz volt, a természet épp hogy ébredezett, de a gyümölcsfák már virágba borulva illatoztak. A kislány és apukája kéz a kézben ballagtak felfelé az enyhén meredek ösvényen. Mellettük sebes folyású patakocska futott lefele és ezüstös csillogással köszöntötte a kirándulókat.
A kislány vidáman szökdécselve mendegélt és néha meg-meg állt, hogy megcsodálja azokat a kis sárga virágokat, amik ott nőttek a patak mentén a többi vízkedvelő bokrocska társaságában. Ezek a fényes szirmú tökéletes pici virágocskák elragadtatták a kislányt és ennél már csak akkor lett vidámabb, mikor apukája letépett egy virágokkal teli ágacskát a közeli almafáról és megszagolgathatta a nyiladozó bimbók finom illatát. Tökéletes pillanatok voltak ezek, a kislánynak annyira jó kedve kerekedett, hogy ahogyan felfele kaptattak az ösvényen, apukájával egy versikét is kitalált és mondogatni kezdte: „Lép lép lépeget, még még, még egyet…”.
Később picit felcseperedvén a kislány továbbra is járta a hegyet szüleivel. Nyári vasárnapokon pléddel és elemózsiával felpakolva indult neki a család a szokásos meredek ösvényen… egy erdőszéli tisztáson, a finom fűben leterítették a pokrócot és letelepedtek. Anyukája elővette a felpakolt étkeket és jóízűen eszegettek a friss levegőn, hallgatva a különböző erdei madarak énekét és a közeli erdő élénk zsongását.
A kislány nagyon szerette a bogarakat és evés után felkutatta a tölgyfák törzseit, hátha egy szarvasbogárpárra bukkan, amit aztán hazavitt és befőttesüvegben nevelgetett az erkélyen, friss levelekkel kibélelve új otthonukat.
Apukája nagyon érdekes dolgokat mutatott neki, a földben lévő pici lyukakba szalmaszálat dugdosott, amivel kicsalogatta az ott lakó felbőszült tücsköket és cincéreket. A tücsök nagyon szépen ciripel, amikor békén hagyják, ezért nem csoda, hogy nem örült a váratlan piszkálódásnak, de a kislány remekül mulatott és csodálta apukája minden mozdulatát és bár akkor még nem tudta, de valahol legbelül érezte, hogy ezek a percek felejthetetlenül értékesek…
Később szedret és málnát szedtek a közeli bokrokról, majd sétálni mentek az erdőbe, ahol a kislány megcsodálta a fák odvait és a vadcsapásokat, apukája mesélt neki és elképzelték, hogy az odvas fáknak kik a különböző lakói: a kisebbekben például gyíkok, békák, egérkék, a nagyobbakban talán már a róka is megbújik.
Egy őszi napon a családi barátok terjedelmes kertjében szüretelték az érett gyümölcsöket, almát, körtét, szőlőt, sőt már a dió is megérett, erről árulkodott a termést védő megbarnult burok. A kislány izgatottan csatlakozott a kis társasághoz, akik gombát szedni indultak az erdőbe kis fonott kosarakkal felszerelkezve. Életében először vállalkozott ilyen nagy kalandra és már alig várta, hogy megismerkedjen a különböző gombákkal. Az erdőt sárga és barna levélszőnyeg borította, és nagyon figyelmesen kellett kutatni a levelek alatt megbúvó gombafejecskék után. Találtak kék hátú galambgombát, barna pitonkát, vékonyka szegfűgombát, sőt még kecses őzlábgombát is. Apukája megmutatta a kislánynak a szépséges piros, de sajnos mérgező légyölő galócát. A kislány határtalan boldogságot érzett és este úgy feküdt le, hogy bizton tudta ez egy tökéletes nap volt az életében.
A kislányból nagy lány lett, majd felnőtt nő, de egy dolog nem változott – ugyanúgy szerette a hegyet és az erdőt és nagyon vágyott egy közös kirándulásra az apukájával. Ezért hát nekivágott a meredek ösvénynek, bár nyár dereka volt, a selymes szirmú kis sárga virágok ott virítottak a kis patak mentén. A tisztás és a ciripelő tücskök is ugyanott várták, a szarvasbogarak a tölgyfa törzsén és az odvas fák az erdőben, mind-mind ott voltak, sőt szeder és málna is. A nyári esőzések miatt gombát is látni vélt a dús avarban. Beljebb és beljebb hatolt az erdő sűrűjébe, majd megállt egy fánál.
A fa törzséhez támaszkodva felnézett a fák koronájára, amin átszűrődött a napfény. Érezte a pillanat varázsát és megkérte apukáját meséljen neki a régi időkről, meséljen arról a kislányról, aki versikét költött örömében, hogy apukájával kirándulhat a hegyen, meséljen neki arról a lánykáról, aki annyira élvezte az első gombászkalandját és meséljen az apukáról, aki annyira szerette kislányát.
Meséljen arról az apukáról, aki mikor a kislány elfáradt, a friss levegőn való mendegéléstől a nyakába kapta és úgy vitte tovább… meséljen arról az apukáról, aki zárkózott lett és mogorva, mikor a kislány nőni kezdett és határtalanul szigorú volt, mikor nem jól végezte házi feladatát, mesélje el, hogy miért nem tudtak már beszélgetni többet és mondja el, hogy hogyan érzett akkoriban, mikor tudta már nem sokáig lesznek együtt… mondjon el minden el nem mondott mesét…
Ekkor a fák lombjain átszűrődő fény körbeölelte a kislányt, a nőt… és a fényben megérezte apukája ölelését és az összes ki nem mutatott szeretetét… apukája szorosan ölelte és suttogott neki… bocsánatot kért minden ki nem mondott szóért… és elmondta, hogy milyen határtalanul szerette őt és hogy ezt milyen nehéz volt kifejezni mikor már a kislány nőni kezdett, tudja, hogy keveset beszélgettek és ezt is nagyon bánja, de most már nem lehet… őt szerette a legjobban a világon, és ez változatlanul így van, a kislány érezheti ezt a szeretetet ha kimegy a természetbe, ha végig megy a patak menti ösvényen, ha hallja a tücsköket és ha felnéz a fákra… küld neki egy madarat, ami mindig vele lesz, és ha arra a madárra gondol, felidézheti apukája végtelen szeretetét és érezheti segítő jelenlétét.
Ekkor megkérte induljon el és kövesse a kopogó hangot, a lány szót fogadott és elindult a halk kopogás irányába az erdőben… pár fával odébb megpillantotta a harkályt… és elmosolyodott.