Sanyi bácsi

 

Az öreg ott állt és bámulta a nagy képernyős tv-t, ami egész nap a vendégeket szórakoztatta bent az étteremben. Laza pózt vett fel, így az arra sétálókhoz hasonlított, akiket néha pár percig rabul ejtett az éppen aktuális meccs. Jó darabig senkinek nem tűnt fel, tökéletesen beleillett az embermasszába.

Kollégáimmal azzal próbáljuk a hosszú óráinkat elviselhetőbbé tenni, hogy az előttünk elsétáló, megálló emberek köré kitalált vicces sztorikat rakunk, ezért is szúrtuk őt ki a tömegből. Valahogy nem passzolt hozzá semmi. Én sem tudtam rögtön eldönteni, hogy kényelmes vásárló lenne? Vagy az utca embere? Látszólag jól szituált volt, viszont órákat eltöltött, mintha várná a feleségét, aztán mégis egyedül ment el, telefonját sem kapdosta elő. Ha a ruházata nem is, de az arcán a kemény ráncok mutatták, hogy darabolja az élet. Így amikor feltűnt előttünk, már szóltunk egymásnak, hogy itt az öreg.
Ráérős mozgása, ahogy körülnézett, kitűnt, hogy nem siet sehova, mert nincs hova és amikor azt hitte, nem látja senki ki-kiszakad belőle a szívből jövő sóhaj. Szeretem az embereket, szeretem őket vizsgálgatni és mivel gyerekkorom óta teszem ezt, az apró kis mozdulataikból is letapogatom azt, amit rejtegetni akarnak.
Amikor észrevette hogy figyelem, láttam a szemén, hogy megriad, arcán áthullámzott a felismerés, hogy már nem észrevétlen. Így odabiccentettem neki, majd pár perc múlva, amikor megnyugodott, kimentem hozzá és rátámaszkodtam a korlátra. Vártam, mert tudtam, hogy száz gondolat cikázik át rajta, nem tudja hova tenni, hogy valaki közel merészkedett hozzá.

Lassan bontakozott ki a története, először azt se merte bevallani, hogy nincs munkája és a hajléktalanszálláson itt-ott alszik. Vannak, akik segítenek neki, onnan a jobb ruha, cipő. Mondtam neki, hogy néha tudok neki ételt hozni, ha elfogadja, de legyintett, hogy megoldja ő, mert összeszedegeti az otthagyott maradékot a környező éttermekből.
– Tudja, élelem az van bőven, mert sokan nem becsülik meg az ételt, van tányér, amihez hozzá se nyúlnak. Nem az a legnagyobb baja, hogy nem tud enni vagy tisztálkodni, hanem hogy céltalan lett az élete.
Amikor végre feloldódott a maradék ellenállása, megbeszéltük hogy egy-egy tányér forró leves csak jólesne, így kialakultak lassan a titkos jelek, hogy mikor jöjjön, viszem ki neki hátsó kijáraton, amit csak tudok. Tudta, hogy a tulajok nem láthatják meg , mert abból nekem is bajom lenne és nem tudnék neki több csomagot kivinni, ezért nagyon óvatos volt ő is.
Mesélt magáról és napi rutin lett, hogy elsétált az étterem előtt, kereste a tekintetem, hogy köszönjön.

Egyik nap elvitték a biztonsági őrök. Előttünk haladtak el, 5 magas erős komor férfi kísért egy kis öreget. A megalázott ember tekintetével nézett rám…Beszéltem velük, egyszerűen ahogy mi észrevettük és elkezdtünk vele foglalkozni, úgy vált ki a tömegből, az őröknek is feltűnt. Nem fért bele a nagyáruház kirakatába. Fenn akarják tartani a látszatot, hogy náluk nincs hétköznapi gond, csak felhőtlen szórakozás…

Az egyik kollégám azt találta mondani, hogy jobb is így, mert megszakadt érte a szíve, nem akarta látni a nyomorultat.
Leesett állal bámultam rá, mert tudom ilyenek vagyunk, de ahogy kimondta, jött a felismerés: még ezt is titkolni akarjuk saját magunk előtt is.
De miért dugjuk a fejünket homokba? Miért hisszük a legtöbben, hogy ha valamit nem látunk, az meg sem történik? Így kényelmes? Miben szolgálja a kényelmünket? Hazug világba ringatjuk magunkat, amit mi alakítottunk ki magunknak és ami ha összeomlik, még fájdalmasabb.
Valóban egyszerűbb így élni, mint őszintén?

Volt szerencsém megismerni egy családot, ahol Erzsi 6 gyereket szült az urának – Pista steril volt, ami akkor derült ki, mikor már a gyerekek nagyobbak voltak – mondjuk így kívülről nézve a különböző fizimiskájú gyermekek addig is gyanúra adtak okot.
Mindenesetre nyílt titok volt, hogy Pistánk azért ilyen megkeseredett, mert az imádott asszony bizony eljárkál más férfiakat is szeretni, hűtlenségének ékes bizonyítéka a 6 eleven neveletlen ördögfióka.
Talán már 20 éve vannak együtt, szerelem az nincs, de olyan megnyomorított hazug világban élnek, amit már a nyilvánvaló igazság sem tud széttörni. Persze rákovácsol náluk az is, hogy azért maradtak-maradnak együtt, mert nincs hova menniük. Évek alatt olyan szinten gyilkolták egymást az elvesztett életükért, hogy élő ember nem merészkedik a közelükbe.

Persze nem kell messzire menni, még a szomszédba se, csak nézzük meg a saját életünket. A ki nem mondott vágyaink, eltitkolt álmaink is egyfajta hazugságok. Mi az, amit még önmagunk előtt is elrejtünk?
Mi az, amit nem akarunk bevallani még saját magunknak sem?
Az álomvilágot, amibe ringatjuk magunkat, nem tudjuk a végtelenségig fenntartani, így vagy úgy, előbb vagy utóbb szembesít minket az élet…

,,Egy tanítóm egyszer azt mondta; az őszinteség személyre szabottan arról szól, hogyan tudom magam képviselni ebben a világban. Ami bennem van, mennyire, hogyan tudom megmutatni. Ez egy állandó változás, szinte művészet, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, kinek-mit-mennyit mondjunk.
A világról alkotott képünk is folyamatosan változik, saját korlátainkat mi szabjuk. De vajon tudjuk-e ezt tartani, bármilyen nyomás is jön a külvilágtól? ,,