Pető Zoltán gondolatai
„Két nyilvánvaló hazugság közül mindig azt hisszük el, amelyik színesebb.” (Shayat Cout Pho)
Fogyasztói társadalmunk és úgy egyben, a mai világunk egyik legdinamikusabban fejlődő alkalmazott tudományága a marketing. Tankönyvek szintjén azt engedték sejteni az adott terület iránt érdeklődőknek, hogy a marketing: „Olyan üzleti, vállalati tevékenység, ami a vevők, vagy felhasználók igényeinek kielégítése érdekében elemzi a piacot, meghatározza az eladni kívánt termékeket és szolgáltatásokat, megismerteti azokat a fogyasztókkal, kialakítja az árakat, megszervezi az értékesítést és befolyásolja a vásárlókat.” Hoppá-hoppá! „befolyásolja”. Ezen a ponton szokott felugrani a szemöldököm, barázdásodni homlokom. Elképzelem magam előtt, ahogyan bemegy jóember a melóba, és ceruzával a kezében, radírt görgetve az asztalon azon töpreng, hogy engem – mint a fogyasztói társadalom aktív elemét – mikét tudna befolyásolni. A gond az, hogy sikerül neki a nap végére kifundálni valamit, amit én meg – mentségemre legyen mondva, több földi gyanútlan társammal egyetemben – be is fogok venni. Korunk nevelési alapelvei szerint a mai embernek kötelessége lenyelni a fogyasztható, de sokszor emészthetetlen falatokat is – mivel nyersanyagot, energiát és munkaerőt tartalmaz – hiszen, ha a termék nem talál vásárlóra, megakad a körforgás. A cél tehát adott, elérése érdekében pedig be kell vetni minden trükköt, furfangot, hogy azt is megvegyem, ami eddig eszembe sem jutott, továbbá testi épségem sérelmére, akár halálra is zabáljam szervezetem nyomelemekkel, antioxidánsokkal, esetleg a szívbajt hozzam magamra egy hollywoodi sikerfilm kapcsán. Letűnt időkben úgy fogalmaztuk meg, ha valamit ránk sóztak, hogy átvert a csaló. Ma sokkal kifinomultabban fogalmazunk: sejtették velem a marketingesek, én pedig engedtem a csábításnak. Leszögezem: nem a marketing, mint tevékenység ellen emelnék én itten szót! Ráadásul a fogyasztói társadalmat is elfogadtam. Arra szükség van, hiszen része a gazdasági körforgásnak. Inkább csak a hülyeségünkre mutatnék rá nagy ujjal, hogy mi mindent képesek vagyunk elhinni, beépíteni a belső világunkba, s együtt élni vele, mint virtuális társsal.
A sejtetés legfontosabb célja, hogy kiölje belőlünk a gyanút. Kár, hiszen a kételkedés az ember legősibb ösztöneinek egyike. Higgyék el, a gyanútlan embernél szánalmasabb és kiszolgáltatottabb nincs is. (talán, „a szükségét végző vadállat” – Hobo) Az ügyes marketing szakember tehát, tudományos alapon – vagyis, kijátszva a pszichikai támadhatóságunk réseit – határozottan közelít felénk, átgondolt és előre kifundált stratégiával. Mi meg csak állunk és bambulunk bambán, bele a médiumba. Kicsit olyan érzésünk van, mint a terrorizmus kapcsán: mi a fenét csinál? és mit is akar vele? Mivel e két kérdésre nem tudjuk (alapból nem is tudhatjuk) a választ, így felmerül a harmadik kérdőjel, van esélyünk a győzelemre? Nincs, hiszen nem hadüzenetet kaptunk, még a védekezésre sem készültünk fel, nemhogy a harcra. A támadás úgy indul, hogy szanaszét, mosolygó család vidám, egészséges gyerekek, kutya, macska, hörcsög. Mi pedig szinte bele képzeljük magunkat az idillbe. Ebben a pillanatban (mert ugye, a reklámokban minden másodperc az én zsebemre megy) a jól megkreált közegben betolják elénk a sejtetés tárgyát – tegyük fel, egy hashajtót. Azután jövünk mi, a bambán meredők, mint delikvens és valóban úgy érzzük mintha, tényleg, nekem szükségem lenne, majd tudatosodni kezd a talán, később már tapasztaljuk is a tutit – végül meggyőződésünk, hogy valóban úgy is van. Ez az a pont, mikor saját elhatározásból bedőltünk. Még, ha notórius hasmenéssel is küzdünk, úgy érezzük, nekünk hashajtóra van szükségünk, hogy a családunk (+ kutya, macska, hörcsög) mosolyogjon körülöttünk. Ez utóbbi érzést, az általunk kiadott összeg nagyságával exponenciálisan növekedve éljük meg. Vagyis, minél nagyobb és drágább marhaságra szórtuk el a pénzünket, annál biztosabban állítjuk, hogy nagyon megérte.
Ha nekem valaki azt mondja, hogy egyszer haspuffadás elleni gyógyszert veszek, azt megmosolygom. Erre a múltkor egy picit megbillentem, mikor beleállt gyomromba görcs. Azonnal felrémlett bennem az a reklámfilm, amikor a buszon egy jóember a korlátba kapaszkodva fetreng valami csikarástól. Erre a mellette mosolygó fiatalasszony előkap táskájából egy doboz gyógyszert, majd 32 fogát előretolva átadja. Emberünk bekap egy szemecskét, s kisvártatva kielégülten mosolyog az egész busz. Hát ennyi kellett a kollektív boldogsághoz! Hogy ezt miért nem tudjuk megélni az élet más területein is!? Például, parlamentben az egymásnak feszülő felek, a NÉBIH ellenőrzéskor a kisboltos, NAV ellenőrzéskor a kisvállalkozó, bírósági tárgyaláson a vádlott, rendőrségi vallatáskor a prostituált. Arról persze – mint általában a mesékben a részletekre soha nem térnek ki – nem esik szó, hogy a csikarást okozó bélgázok hol a fenébe fértek el a tömött buszon, hiszen a zárt térben a levegő mennyisége konstans. A múltkor már liftben is lejátszották a csikarós sztorit.
Egyébként ez az örökké vigyorgó fiatalasszony a buszon nem más, mint az a lengén öltözött hableány, akinek – a megváltó cselekedeteihez hasonlatosan – a tengerparton, egy romantikus alkonyon, andalgás közben is van a táskájában egy öt kilós mosópor, vagy – helyzettől függően – öblítő és egy Hollywoodi fogadáson is előkerül szatyrából a 100-as csomagolású szárnyas-betét. De a győztes tárgyalás után is úgy jön le a bíróság lépcsőjén, hogy valakinek odanyújt egy kenőcsöt, mert elkapta térdét valami csúz. Ő képes szögesdróton biciklizni és relaxálni egy darab gejl csokitól. Társat pedig úgy talál magának, hogy felrepül a házak fölé egy bögre kávétól, majd „véletlenül” összefut (ott, fent a semmiben) álmai lovagjával, aki csak azért hagyta lent a lovát, mert elmulasztotta átütemezni hiteltörlesztését és a bank rátette kezét. Én még nem láttam olyan autó reklámot, amelyben nem a világ legjobb, legújabb, leggazdaságosabb felszereltségével bíró járművet mutatnák be – azért a semmi kis pénzért. Meggyőződésem, hogy e sugallat (nevezzük nevén: sejtetés) is hozzájárul ahhoz, hogy egyre hajlamosabbak vagyunk elszakadni a realitásoktól. Azt képzeljük – mit képzeljük, egyenesen meg vagyunk győződve róla! –, hogy az én autóm nem veszi tudomásul a gravitációt, mindenkiénél dögösebb, és ott állok meg vele, ahol csak akarok. Majd puff. Kiderül, a valóság. Jó esetben megmaradunk. A marketing tehát, való világunkat összekeveri egy virtuális katyvasszal, majd bekeni édeskés csillámporral és mi már nem is óhajtunk mást, mint hófehér fogakkal vigyorogni egy hashajtótól úgy maradt fejű társunkra – majd vége a reklámnak. Folytatódik a film – vagy a valóság.
Apropó! A film. A sejtetés legnagyobb gyakorlóterepe a mozi. Itt aztán mindent elhiszünk. Ezért is nézzük, hiszen egy olyan világba repít bennünket, ahova el szeretnénk jutni, vagy örömmel tapasztaljuk, hogy nem vagyunk ott. A baj csak az, hogy nem tanultuk meg: a film nem a valós élet, még ha abból kiragadott kockákból is rakódik össze. A sejtetéssel rá tudnak venni bennünket, hogy – arra a pár percre – együtt éljünk a filmmel, azonosuljunk szereplőkkel, kiadjuk kezünkből az önkontrollunkat és megengedjük, hogy manipulálják érzelmeinket. Megtanítottak bennünket célirányosan sejteni. Egy-egy jól irányzott sejtetésből mi már simán összerakjuk a történetet. Bizonyára észrevettük, hogy amikor egy autó száguld, majd a következő kockán egy tétovázó kisfút vágnak be az út szélén, mi azonnal összerakjuk a képet: el fogja ütni. Egy apró snitt egy földön hempergő iskolatáskáról, majd a közeli temetőről és mi már egy teljes történetet lejátszottunk magunkban. Azután, felsorolják, ki vett részt az ámításban – mi pedig folytatjuk magunkban a történetet. Én úgy vélem, a jövő filmjei csak ilyen apró snittek (kb. 1 – 1,5 másodperc, hogy ne időzzünk sokat egy témánál) halmazából fognak állni. Nézzünk meg például egy akár tíz évvel ezelőtt készült dokumentumfilmet. Időt hagynak, hogy élvezzem a tájat, szinte érezzem a csobogó patak illatát. Mára, már nem ez van. Egy bevágás alig éri el az egy másodpercet. Egy perc alatt végig nézzük a Mississippi és Missouri folyókat és még sikerült bepillantanunk az őshonos indiánok sanyarú életébe is. Félelmetes, mit művelnek velünk! Felgyorsítják életünket. És ennek hol a vége? Ezek után pedig, ne csodálkozzunk, ha hazafelé a buszmegállóban – persze, csak az éj leple alatt, hogy nyugvó társainkat ne zavarjuk – bevágunk életvitelünkbe egy snittet a kínai harcművész mozdulataival és ártalmatlanná tesszük a bódé feszített üveg oldalát. Majd a rendért felelős közeg visszaránt bennünket a valóságba. Jó, ha csak kisebb helyszíni bírság fejében.
A sejtetés igazán nagy művészei természetesen a politikusok. Ők hosszú éveken keresztül tanulják, kitapasztalják, hogyan lehet órákat beszélni úgy, hogy kihagyják mondanivalójukból a kézzel fogható, magvas konkrétumokat. Az igazi mester pedig az, aki ennek ellenére tud olyasmit mondani, amiből az emberek megértik, mit is kellene nekik sejteni. A konkrétumok ugyanis csak zavarnak. Azok rögzülnek, azokat számon lehet kérni, azokba bele lehet kapaszkodni, azokkal szemben kritikát lehet megfogalmazni (lásd, ingyen BKV jegy). A jog már jó ideje ismeri a ráutaló magatartás kategóriáját. Az ilyen kategorizálható tévedéseket csak a kóklerek követik el. Van egy aranymondás: aki ügyeskedik, az legyen észnél! Ennek szellemében tehát, úgy kell sejtetni, hogy az ne minősüljön ráutaló magatartásnak, de a hatékonyságából ne veszítsen. A jó politikus ilyen alap mozdulatokra ma már képes kell, hogy legyen. Ellenkező esetben elveszíti a hitelét az előtt a választó előtt, aki meg van győződve arról, hogy ő nem sejti, hanem tudja a frankót. Nos, ez a legveszélyesebb kategória. Az ilyen emberek ugyanis nagyon hitelesen képesek a sejtetést tovább sejtetni. Tömeg-társaikat képesek befolyásolni butaságukkal. A jó politikus pedig ez ilyen elemeket kell, hogy meg tudja szólítani, tartalmas sejtéseivel.
A XIX. század végén (1895), egy francia úriember, bizonyos Gustave Le Bon – leszűrve az 1848-as francia forradalom, majd az 1871-es kommün idején, saját bőrén szerzett tapasztalatait – megírta fő művét, a „tömegek lélektana” című értekezését, mely e témában azóta is mérvadónak minősül. Le Bon azt figyelte meg, hogy az egyén – kulturáltsági szintjétől függetlenül – a közegben elveszíti ítélőképességét és kollektív szintre alacsonyodik, hiszékeny és védtelen lesz a pszichikai fertőzésekkel szemben. Ezért lesz befolyásolható és megvezethető – irányítható. Ezen állapot eléréshez pedig a legpraktikusabb eszköz a sejtetés. Nekünk pedig egyetlen dolgunk van, nehogy félreértsük.
A sejtetés – bár nem vettük észre – teljesen beette magát a mindennapi életünk mechanizmusába. Sokszor úgy nevezzük: játszmázás. Figyeljük csak meg, ha valaki, hogy létünk felől érdeklődik, ritkán adunk egyenes választ. Persze, már az is sokat sejtet, ha úgy kérdez ránk: jól vagytok? Valójában nem is érdekli mi van velünk. Erre válaszképpen, mi is el kezdünk sejtetni. Védekezési megfontolásból ki nem adnám, hogy anyagilag leégtem, vagy egyre gatyásabb az egészségem, vagy rákaptam az italra (kártyára, nőkre, haverokra, drogra, gyógyszerekre stb.), de az irigység elkerülése végett, azt sem szeretném megosztani, hogy bejött egy jó üzlet – egyszerűen sejtetem, hogy jól vagyok, abból nem lehet bajom. Az oroszok például, mikor rákérdeznek, hogy „hogy mennek a dolgok”? Csak annyit mondanak: „normálisan” – viszont, az intonációból ki tudjuk venni, hogy ramatyul, vagy igenis jól. Amikor pedig már láthatóan a földön húzza belsőségeit az illető, csak annyit mond: „nem fontos”.
Azt hiszem leszűrhetünk egyfajta következtetést (nem tanulságot!): A sejtetés korunk nagy tudományos varázslata, s a varázsló (illuzionista) nem más, mint a marketinges.
Így a végére, eszembe jutott egy orosz anekdota:
Fiatal pár összeveszik. Következő reggel az asszony kikészíti az asztalra a reggelit: két szét-trancsírozott tojás és egy miszlikbe vágott („olyan” alakú) virsli. A férj azonnal megértett, mit is akart sejtetni neje. Válaszként, estére beszerzett, majd kikészített az asztalra egy „pilotkát” (
) (az „olyan” alakú sapka) és egy tűzőgépet.
Pető Zoltán