Pető Zoltán gondolatai
„Az életben mindenkinek szüksége van a segítségre, még annak is, aki végérvényesen feladta.” (Shayat Cout Pho)
Még a nyolcvanas években történt. Volt egy barátom, aki egy elhajlott éjszaka után, hajnalban a villamoson úgy döntött, eltulajdonítja a közt és leszerelt egy villamos kapaszkodót. (nevén nevezve: garázdaság) Reggel maga is meglepődött, hogy mi a fenét is fog majd kezdeni az új szerzeménnyel, de úgy döntött, hogy e perctől kezdve ő egy kapaszkodó tulajdonos. Ott és akkor kapaszkodik majd, ahol csak akar. Berakta a belső zsebébe. Felszállt a hetes buszra. Akkoriban, Budapesten ez volt a legtömöttebb járat. Emlékszünk még a kocsmai mondásra? „tele vagyok, mint a déli busz a Blahánál…” Szóval, barátom feljutott a buszra. Elővette a kapaszkodóját, felemelte és úgy tett, mint aki rendesen kapaszkodik. Pár perc múlva többen is bele kapaszkodtak az ő személyes fogantyújába. Ekkor ő magára hagyta azt. Tudta, hogy csak az első fékezésig lesz magányos, hiszen utastársai akkor szembesülni fognak a ténnyel: a kapaszkodó nincs rögzítve. Mindenki jót derült.
Hát igen. Az életünk úgy van összeállítva, hogy nem megy kapaszkodók nélkül. Kell valami, ami a két lábunkon tart, ami illúziót ad azokban a pillanatokban, amikor össze kell szednünk minden belső erőnket, hogy átlendüljünk valami nehézségen. Ha úgy gondolnánk, hogy nincsenek nehézségeink, akkor tévedünk! Hamarosan meg fog jelenni a környezetünkben valaki, aki örömmel okoz nekünk problémát, csakhogy segítségünkre lehessen. Nos ezek a valakik azok, akik mindig hordanak egy kapaszkodót magukkal, amelyet előszeretettel felemelnek a tömött társadalomban. Majd mikor kellőképpen jelentős számú állampolgár kapaszkodik bele, útjára engedik. Mi, a kapaszkodásra hajlamosak pedig, az első fékezésnél vesszük észre, hogy megint az illúzióba kapaszkodtunk. A gravitáció leránt ugyan, de biztosak lehetünk benne, hogy akad egy újabb társunk – aki természetesen önzetlenül és pusztán emberbaráti szeretetből – felajánlja, hogy tud egy segítő kézről a közelben, vagy éppen van egy jó ismerőse, akinek olyan kapaszkodója van, amilyet még mi nem is láttunk. Szóval, megint egy ősi iparágba botlottunk.
Alaptétel: csak arra van szükségünk, amire igényt formálunk. Az igényt pedig fel kell kelteni. Két irányból közelíthetünk: én szeretném, vagy ő szeretné. Játszunk el a gondolattal! Az első variáció, úgy jön létre, hogy – természetesen, megfelelő külső ráhatás következtében – bennem merül fel az igény. Tegyük fel, elmegyünk egy kifőzde mellett és kiszűrődik a csülkös-babos-pacal mámorító illata. Igaz elég ramatynak tűnik a hely, na de az illat! Igényünk kielégítése pár perc és néhány forint kérdése. Az étel utóélete nyomokban követhető. Még hazáig sem értünk, mikor – hangok és enyhe fájdalomérzet képében – ránk förmedt a gyomrunk: „miiiööaaa ez”? Aztán ráeszmélünk, na ez már sokk lesz! Egy sor kapaszkodóra lesz szükségünk, mire végre ki tudjuk heverni az ebéd fáradalmait. Jó, ha nem szorulunk orvosra – de, ha mégis, akkor szembesülünk egy igazi nagy kapaszkodóval. Na ezen embertársaink azok, akik egész életünket arra tették fel, hogy nekünk kapaszkodót nyújtsanak. Bizony, mindannyian ismerjük azt az érzést, mikor a jóságos doktor úr megsimogatja a buksinkat és megkérdezi: „csak nem a csülkös-babos-pacal?” Ettől a kérdéstől mi már alapból jobban lettünk (egy kicsivel). Kapunk még tablettát is, amelybe bele kapaszkodva, akár hazáig is kibírjuk. Majd hazaérve, az első fékezésnél feldőlünk. Elveszítettük a kapaszkodót! Később, az érzéstől megindulva, ismét visszamegyünk a jóságos kapaszkodóért a rendelőbe. (legyünk őszinték! Sokszor, ha kell, ha nem – csak úgy a pozitív élményért.) Pedig tisztában vagyunk vele, hogy mennyit ér. (árban és értékben)
Bizonyára más is megfigyelte, hogy az utóbbi időkben a játékfilmekben (főleg az angol és tengerentúli kópiákban) – a másság elfogadása jegyében – feltűnt a drogok jóságos hatásainak propagálása. A múltkor arra lettem figyelmes, hogy idős (vagánynak beállított – tehát szimpatikus) néni elmeséli barátnőjének, hogy ő, mikor zoknira lapul (legyünk őszinték: abban a korban ez rendszeresen előfordul) azzal könnyít magán, hogy benyom pár Xanax (a szintetikus formula szorongásoldó, nyugtató-altató, izomlazító és görcsgátló hatással bír) tablettát és leöblíti valami nevén nevezett (X), márkás borral. Egyszóval, kiüti magát, de rendesen. Még ugyan nem határoztam el magam hasonló lépésre, de azon morfondíroztam, ha és amennyiben idős néni leszek és el-lapulok, ki fogom próbálni a kapaszkodó ilyetén formáját. A múltkor pedig azt látom, hogy a kedves-családbarát nagynéni füves-kapaszkodót ajánlott fel az éppen tinédzser korba lépett unokahúgnak, hogy átsegítse az első szerelmi válságon. Az pedig átlendül – talán egy életre. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, (drámai az a nélkül is) – de pár évvel ezelőtt Donald Trump amerikai elnök országos közegészségügyi szükségállapotot hirdetett ki a kábítószer- és gyógyszerfüggés visszaszorítására. Emberbaráti szeretet ez kérem! – vagy már több is annál? Ahol tudunk, kapaszkodót nyújtunk embertársunknak – az első fékezésig. Atán kezdődik a folyamat elölről.
A kapaszkodó gyártás modern világunkban oly virágzó iparággá nőte ki magát, hogy se szeri se száma a gazdasági vállalkozásoknak, melyek szakosodtak nehézségeink kezelésére – ha van, ha nincs. A trükk egyszerű, előbb az igény, azaz a rá szorultság kialakítása. Egy spontán példával hozakodok elő: nem tudom úgy kinyitni a számítógépem, hogy egy üzenet ne tudassa velem, hogy valaki támadásra készül a PC-m ellen – én, naná, hogy berezelek, ők viszont készséggel megvédenek. A kapaszkodó árát pedig kifizethetem kártyával vagy átutalással, akár részletekben is. Szóval ők azok, akik kapaszkodót nyújtanak felém, akkor is, ha én nem érzem ennek szükségességét. A teljesség igénytelensége mentén haladva megemlítenék közülük párat. A maga területén, mindegyik mestere a kapaszkodónak! Gondoljuk csak át, hogy milyen típusú szarokba vagyunk képesek becsúszni, nos higgyék el, hogy ezek mindegyikére szakosodott kapaszkodó gyártó. Legyen akár egészségi, lelki, családi, anyagi, vagy társadalmi problémánk, van mihez – kihez nyúlni. Kezelőorvos-gyógyszerész, vallási, egyházi és felekezeti Úr-szolgája, politikus, bankár, biztosító, ügyvéd, „a postás, a rendőr, a villanyszerelő a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő, a handlé, a szódás és a képkereskedő, a házmester, a fia és a kéményseprő” (Hobo). Most, hogy sorolgatom, rájöttem, hogy alapvetően minden létező szakma és szolgáltatás nekem gyárt kapaszkodót! Már csak rajtam múlik, hogy melyiket fogom meg – illetve, hogy melyik a szimpatikus, melyikre van pénzem – ár/érték arány. Mit visz, mit hoz. De ne aggódjunk! A kiválasztásban is rendelkezésünkre ál egy halom kapaszkodó!
Az élet hétköznapi kapaszkodói mellett azonban sokszor rászorulunk olyan kapaszkodóra is, amely nélkül egyszer csak véget érhet az egész ceremónia és mi végleg kiszállunk a történetből. Ha valaki volt már függő, és eljutott arra a pontra, hogy ez tudatosodott is benne, csak az tudhatja igazán, mit is jelenthet az a végső kapaszkodó. Felmerül a kérdés: mit tegyünk, ha be, vagy lecsúsztunk? Annyi okosat tud már a társadalom, a tudomány a vallás és egyéb erre szakosodott intézmény/egylet/kaláka stb. Azok számára, akik a függőségek rögös útjának bejárására szánják el magukat, a következő útravalót, (téves vagy használható?) útmutatást adják a civilizált nyugati világban: minden egyednek tudatosítania kell magában, hogy a szenvedély betegségek valójában nem is betegségek, hanem egyfajta élet-állapot. Fogadjuk el magunkat, ahogyan vagyunk. Ez kérem, az amerikai élet-filozófia alapja – keep on smiling ?. Így aztán természetes, ha valaki sovány vagy kövér, ha valaki ámítja, vagy kábítja magát. A cél adott: a túlélés és a törekvés, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben (akár, ha rövid ideig is). Az, hogy ezért milyen árat fizetünk, az már mellékes (nem szerepel a kapura kifüggesztett táblán). Bizonyára mindenki – aki érintett és aki távolról sem gondolná, hogy mennyire érintett – ismeri az Anonim Alkoholisták Nyilvánosan Megnevezett 10 pontját. (nem az amelyik úgy kezdődik, „Én az Úr vagyok…” – az egy másik útmutatás) Szóval, ez a bölcs tanácsok gyűjteménye, általánosságban is érvényes mindazokra, akik valamilyen szarból ki szeretnének lábalni. Az első pont: „Keress magadnak egy nálad erősebbet!” Azt gondolhatnánk, hogy minél nagyobb a gondunk, annál könnyebben találunk ilyet, de nem így van. Minél gyengébbek vagyunk, annál jobban elhisszük, hogy a másik erősebb. Annál könnyebben bedőlünk azoknak, aki csak arra vártak, hogy én elgyengüljek. Bizonyára más is úgy van vele, hogy nem szívesen lát maga körül olyanokat, akik annak örülnek, ha én nem örülök (de jó, hogy beteg lettél! majd én segítek). Pedig, mennyien élnek ebből! Hányan tudják elhitetni velem, hogy rájuk van szükségem? én pedig, megveszem a felkínált illúziót – majd az első fékezésnél ismét felborulok.
Felmerül a kérdés: most akkor ne keressünk kapaszkodót? Ne keressük az erősebbet? Ne várjunk segítségre? De igen. Sajnos, kevés a két lábunk, hogy talpon maradjunk. (sőt, még a négylábúak is elesnek! A százlábút pedig eltapossák – ez utóbbiért elnézést kérek!) Emlékszem, mikor lányom járni kezdett. Megfogta a kertésznadrágja kantárját. Amint elengedte, elesett. Sokan a fakanalat javasolták hasonló esetekre. Minden bizonnyal az ember úgy van kialakítva, hogy alapvetően csak magában bízzon. Ha az önbizalom elfogyna, akkor meg kell fogni saját nadrágunk kantárját. Ha ez nem elég, csak akkor keressünk egy olyan kapaszkodót, amely rendesen van rögzítve – ne a fakanalat!
Az oroszok azt szokták mondani: „Ha nehézségekkel küzdesz, mondd el a körülötted lévőknek. Rövidesen rájössz, hogy a világban mennyi jó és érzékeny ember él – akiknek semmi köze a te problémádhoz!”