fotó: Németh András Péter
Több mint 30 éve a színpadon csodálatos hangjával, színpadi jelenlétével emberek milliót bűvöli el. Amikor a hivatásszerű sportról le kellett kanyarodni, tudatosan készült erre a pályára, vagy egyszerűen így alakult?
Valahogy természetesen jött. Bár igaz, volt benne tudatosság is. Ugyanis lehetőségként éltem meg, amikor felfedeztek, hogy esetleg valamiben ki tudom teljesíteni magam. Korábban kudarc volt számomra, hogy a sportbalesetem után nem tudtam úgy rehabilitálódni, hogy pszichésen-mentálisan is visszakerüljek arra a szintre, ahol a sérülés előtt voltam atlétaként. Ezt nem tudtam feldolgozni. Gyerekként a sportot tartottam hosszú távú célnak, és a balesetet követően nem tudtam, mit csináljak, hiszen csak ehhez értettem. Úgyhogy belekapaszkodtam az ének és a hangom lehetőségébe, abba, hogy mások, akik ehhez értenek, belém látják, hogy akár a világ nagy színpadain is sikerem lehet. Magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy operaénekesnek tanuljak.
Mikor derült ki, hogy ilyen varázslatos hangja van?
Nagyjából három éves koromban. Ezt egy szalagos magnó felvétele is bizonyította. Az óvodában is jelezték a szüleimnek, hogy kristálytiszta, átlagnál erősebb hangom és nagyon jó hallásom van.
Emlékszik, mit érzett a legelső nagy koncertjén?
Igen. Elég erős program volt, és úgy éreztem, sose fogy el az energiám. A világ legboldogabb embere voltam, például azért is, mert Gregor József eljött vendégnek arra a koncertemre, a Zeneakadémiára, 1993-ban.
Milyen érzés világsztárnak lenni? Ez döntés is volt?
Nem tudom, milyen érzés, mert én csak teszem a dolgom. Talán egyszer, New Yorkban ért sokként a helyzet: végigmentem a Broadway-n, és ki voltam plakátolva. Aztán megláttam magam a New York Times címlapján is. Amúgy ez relatív dolog és nem fontos. Az egyik legjobb akartam lenni valamiben, ez azt jelentette, hogy a tehetséget, amit kaptam, minden szempontból kiaknázzam maximálisan. Nagyon komolyan így gondoltam. Ha például pékként az lett volna a plafon, hogy megcsináljam a város legjobb pékségét, amit mindenki szeret, és amiről mindenki beszél, akkor ott is addig megyek el, hogy ne maradjon bennem hiányérzet, hogy mégsem teljesítettem ki a sorsomat.
Megosztana az olvasóinkkal egy kedves backstage történetet?
Színpadra lépés előtt – hogy minden simán menjen – mondok egy imát, vagy egy erőteljes mondatot magamban vagy suttogva, vagy keresztet vetek. Amikor kikerültem a nemzetközi színpadokra, nem tudták elképzelni, mit beszélek ilyenkor. Míg mások izgultak vagy a kezüket tördelték, én mondtam azt az egyetlen mondatot, ugye nem értette senki, néha ökölbe szorítottam hozzá a kezem, és bementem a színpadra. Egyszer a műszak megkérdezte, hogy ez mi, kíváncsiak rá, én pedig azt feleltem, hogy ilyenkor azzal buzdítom magam: „Most megmutatom nektek, mi a magyarok istene.” Nagyot nevettek és kértek, hogy tanítsam meg nekik, de persze nem tudták megtanulni. Akárhol voltam, ez megmaradt az emberekben, lefordítottam nekik, mit jelent. Két évvel ezelőtt Reggio Emiliában énekeltem, Claudio Abbado sokat élt és dolgozott itt. Odalépett hozzám valaki a műszakból, aki aznap nem volt beosztva, és csak azért jött be, hogy elmondja, dolgoztunk már együtt, és sose felejti el, amikor színpadra lépés előtt azt mondtam, „milyen a magyarok istene”. És hogy én milyen hittel és akarattal csinálom, és mennyire szeretem az országomat. Az olaszoknál ez különösen fontos, mert erős a nemzeti öntudat.
Milyen nagy különbségek vannak a külföldi, illetve az itthoni munkák között?
Nyugaton sokkal szigorúbbak a munkafeltételek, annak nagyon örülök, hogy külföldön szocializálódtam és ezt megtanultam. Fegyelmezett és profi munka folyik. Magyarországon viszont a közönség sugárzó tekintettel néz rám. Ezt a szeretetet nem lehet összevetni mással, noha külföldön is vannak rajongók.
Van olyan, hogy szerepálom?
Már nincs.
Mi(k), ki(k) inspirálják?
Mindenki és minden hozzátesz valamit a személyiségemhez, és ezen keresztül az alkotói énemhez is. Fontos, hogy a mindennapi élethez is legyen közöm, hogy éljem az életet, ne csak a művészetben létezzem, hanem hogy a normális, természetes életben is ott legyek. Legyenek civil kapcsolataim, mert nagyon szeretem az embereket. Nem esik nehezemre megdicséri a postán a hölgy blúzát vagy a frizuráját. Szeretek kommunikálni, beszélgetni. Az a fajta újdonság, másság, amivel a mai fiatalok nyúlnak dolgokhoz, szintén inspirál. Megpróbálok nyitott lenni mindenki és minden felé.
Milyen zenét hallgat?
A csend a zeném. Kislányom viszont ragaszkodik a zenehallgatáshoz. Annyit foglalkozom zenével, hogy már nem az jelent kikapcsolódást, hogy zenét hallgassak. De a zenében is a minőség a lényeg. Természetesen vannak mai kedvenceim, noha inkább megpróbálok a koncertjeikre elmenni, csak néhány név: Demjén Ferenc, Fenyő Miklós, Intim Torna Illegál, Pély Barna, a Honeybeast. Nagyon szeretem a fiatal új zenekarokat, énekeseket. Egyébként előbb tudtam rokizni, mint járni, édesapám rock and roll táncos volt, Budapest-bajnok.
Kedvenc könyv?
Szeretem Márai Sándor, Szabó Magda könyveit, a kortárs magyar irodalomból nagy kedvencem Dragomán György. Wass Alberttől A funtineli boszorkány története pedig mindig magával ragad, ahányszor újraolvasom a regénytrilógiát.
Mennyi időt vesz igénybe egy koncertre való felkészülés? Szokott lenni lámpaláza?
Már tulajdonképpen akkor felkészültem, amikor majdnem 30 éve elkezdtem a pályámat. Van egy repertoárom, ebből szoktam kialakítani a koncertjeimet. A konkrét koncertfelkészülés rövidtávú időszakot vesz igénybe, ugyanakkor egy operaházi előadás vagy főszerep – szereptől függően – lehet akár egy-másfél év is, de lehet csak 6-7 hét. Lámpalázam nincs, inkább versenylázas vagyok.
Pár éve édesanya lett, az egyik legszebb és legkomplexebb szerep, ráadásul 24 órás folyamatos ügyelet, élvezi?
Persze. Kislányunk a legfontosabb. Nagyon sokat segít a férjem a gyereknevelésben, sőt nagyszerű benne. Így zavartalanul dolgozhatom, de érzem belül, hogy már nem annyira görcsösen akarom a munkámban ezt vagy azt, hanem az a fontos, hogy a gyerekünket felneveljük, hogy minél többet legyek vele, minél többet együtt a családdal.
Mennyire tartja magát következetes szülőnek?
Én sajnos nem vagyok annyira következetes, mint gondoltam, hogy az leszek. Edzőként, mikor tornát tartottam, vagy pedagógusként, mikor fiatalokkal foglalkozom, következes, szigorú vagyok, de szeretem is őket. Nálunk a férjem az, aki szeretettel következetes tud maradni, én mindig ellágyulok, ha a gyerekemről van szó.
Van a kislánynak kedvenc dala, amit énekel neki?
Csecsemőkora óta énekeltem neki: Jó reggelt, itt a tej, öltözködni kell. Szervusz, paplan, szervusz, vánkos, váljunk csendben el. Ezt imádta, mindig úgy kacagott, mikor nagyobb lett, akkor is néha-néha kérte, hogy énekeljem. Most is szoktam.
Mi a véleménye arról, hogy már gyerekkorban beszippantja az internet és az „okos” kütyük a gyerekeket?
Szerintem fontos az okos világ, de a gyereknél korlátok között kell tartani a kütyük használatát. Nem veheti át a személyes kapcsolatot egy algoritmus.
Mit üzenne a 20 éves Önmagának? És a 80 évesnek?
Hahó, itt vagyok! – a 20 évesnek. Mást nemigen üzennék, mert nagyon örülök, hogy nem vagyok már 20 éves. A 80 évesnek: kitartás, még messze van a 80, de az is csak a fele lesz az én időmnek. Tele vagyok életerővel, energiával és célokkal.
Szerencsésnek tartja magát? Mikor a legboldogabb?
Mikor a gyermekem megölel, és azt mondja, hogy “Szeretlek, Anya, te vagy a legjobb a világon!” Abszolút szerencsésnek tartom magam.
Mikor és melyik színpadon láthatjuk, hallhatjuk legközelebb?
Most a Filharmónia keretein belül egy koncertsorozatra megyek vidéken Horváth Istvánnal. Aztán a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak lesz egy kiemelt eseménye, amit nagyon várok. A nyolcadik kerületi vásárcsarnokban fogunk bemutatni egy előadást Piazzolla Buenos Aires-i Mária c. operája alapján, más dramaturgiával, a nőiességről, a születéstől a halálig megélt dolgokról. Én leszek az előadás főszereplője, Mária.
Nagyon köszönjük!