Aki ma válaszolt: Náray Tamás

fotó: Bolya Árpád – jogtulajdonos: BOOOK kiadó

Mennyire nehéz vagy könnyű feldolgozni a sikereket? Mikor és hogyan élte meg a legelső IGAZI SIKERT? Emlékszik mit érzett?

Konkrétumokra nem emlékszem. Számomra az eredményeim nem sikerek voltak, hanem realitások. A befektetett munka realitása. A megtérülés. Egyébként van pillanatnyi és van tartós siker. Noha mindkettő jólesik, én az utóbbit jobban szeretem. Az igazi sikert nehéz egy adott pillanatban lemérni, hiszen jobb esetben egy folyamat végeredményeként derül ki, hogy valami sikeres volt-e. A siker okaira -meggyőződésem-, hogy nincsenek észérvek, és nem is szorul magyarázatra. Persze ettől még elemezgetni lehet, azonban én már tudom, hogy az nem vezet sehova. Hiszen ahány ember annyi út, annyi lehetőség, és annyi megoldás. Nézetem szerint a sikert nem feldolgozni kell, hanem ha van, tudni kell vele hosszútávon együtt élni. Sokan, sok mindent elmondtak már erről a varázsszóról, hogy siker. De én még mindig ugyanazt gondolom, hogy a siker nem cél, hanem következmény. És jól élni vele akkor tud valaki, ha stabil önértékeléssel és értékrenddel bír, tisztában van azzal, hogy mennyit tett érte, és azzal is, hogy honnan jött, mert mindez ugyanis visszatartja az embert az üresfejű túlkapásoktól, és a sikerei túlértékelésétől.

Igen sokrétű a tehetsége, emellett mindenről határozott véleménye van és ki is mondja, amit gondol. Előfordul (t), hogy ez a határozottság hátrányt jelentett/jelent?

Ez mindig mindenhol hátrányt jelent, de különösen abban a kultúrában jelentett hátrányt, ahol harminc éven át éltem. Sietve hozzátenném, hogy anélkül, hogy lovagolni szándékoznék a szavakon, nekem nem véleményem volt, amikor megszólaltam, hanem ha szükség volt rá felemeltem a szavam valami érdekében, vagy éppen valami ellen. Nem az ismertség csalfényét kihasználva, hanem elsősorban emberi okokból. Humanista vagyok és pacifista. Ezt a magatartást persze valóban könnyű összetéveszteni a véleménynyilvánítással, amit egyébként nem kedvelek, és különösen nem kedvelem, ha kéretlenül történik, és főleg nem az őszinteség álságos papírjába csomagolt látszatban. A személyeskedő megnyilvánulásokat pedig egyenesen megvetendőnek tartom. Minél nagyobb rátekintéssel rendelkezik valaki egy ügyben, mondhatnám azt is akár, minél nagyobb a tudása, vagy az intelligenciája, annál óvatosabban fogalmaz meg véleményt, ha megfogalmaz egyáltalán, és ha egyáltalán kinyilvánítja. Ma véleménydiktatúrában élünk, aki kettőig el tud számolni, simán véleményt formál és közöl a kibernetikáról, és cseppet sem zavarja a saját ostobasága, hiszen nem is tud róla.  A vélemény harsogásának a képességét nem kötném össze a határozottsággal, mert míg az előbbi kifejezetten taszító, ez utóbbit a rendkívül fontos és pozitív tulajdonságok közé sorolom.

Gyermekként is kiállt az igaza mellett?

Igen. De nem csak a magamé mellett.

A ruhái, könyvei, írásai, festményei tele vannak szenvedéllyel, határozottsággal, ugyanakkor minden át van itatva romantikával, ez tudatos?

Valóban? Ezt így soha nem gondoltam végig. Bár kétségtelen, hogy a belső tulajdonságaim inkább lágyak, a szépet hamarabb meglátók. Ugyanakkor elmondható, hogy az emberek legnagyobb részben harmóniára törekszenek, azt keresik, szóval ebben semmi különös nincs. Talán idejekorán felismertem, hogy önérvényesítő képességek nélkül mindez keveset nyom majd a latban.

Magyarországon a hírnév nem feltétlenül egyenlő az elért eredményekkel. Ez mennyire zavaró egy olyan művésznek, aki mögött komoly tehetség és produktum van?

Az ezzel való foglalkozás is önértékelés és stabilan tartott értékrend kérdése elsősorban. Bevallom, az elején kifejezetten dühített a tendencia, hogy a fenének görnyedek naphosszat és éjszakát, és folyik a hátamon a víz, hogy teljesítsek, miközben elég lenne vagy baromságokat nyilatkozgatni, vagy mutogatni a szexuális életem. Aztán lehiggadtam. Mert eszembe jutott anyukám egyik története, amikor a rakamazi, tőkés exportból visszamaradt mintákat áruló cipőboltban nagyon magas, és nagyon tűsarkú cipőket vásárolt magának. Valaki a háta mögül hallható megjegyzést tett, mondván, az is hülye, aki ezt felveszi. A későbbi kérdésre, hogy anyukám ezt hallotta-e, azt válaszolta, hogy igen, de kinek a partnere Jóskáné Rakamazról… Szóval egyrészt az se számít, amit én gondolok azokról, akik mögött csupán légüres tér van és feltűnési viszketegség, de az aztán, hogy ők meg mit gondolnak a világról végképp nem számít.

Mi(k)/Ki(k) inspirálták? Inspirálják?

A válaszom végtelenül egyszerű lesz: minden. Az élet maga, ami mindig igent mond a folytatásra. Nagyon szeretek élni. Mindennel együtt.

Hogyan születik meg egy adott mű? Egy vázlat és gondosan átgondolt koncepció alapján, vagy inkább a megérzéseire hallgat és sodródik?

A gondolataim megvalósításában már általában tudatos vagyok. A végső mű, legyen az divat, írás, vagy festmény, megalkotása előtt sokat gondolkodom. Számtalan variációt megforgatok a fejemben, akár nevezhetjük ezeket vázlatoknak is. Ebben a fázisban “bejátszhatnak” a megérzések is. Aztán alszom rá egyet, és másnap tiszta fejjel választok az elképzeléseimből. Ez bevált. Kollekciókat is ezek alapján terveztem. Az improvizáció soha nem tartozott az erős oldalaim közé. Verbálisan talán, de munkában, vagy művészetekben nem. Ez, nem tudom, hogy jó-e, vagy rossz… vagyis, azt sem tudom, hogy egyáltalán van-e jó, vagy rossz. Azt hiszem egyéni alkat kérdése maga a folyamat.

Megosztana az olvasóinkkal egy személyes történetet, ami hatással volt a művészetére?

A képzőművészet volt a “tettes”. És “tettestársként” az utazások. Ma már persze nem olyan élvezetes dolog utazni a tömeg és az olcsóság miatt. Régen egy-egy egzotikus utazás életre szóló élmény volt. Ma egy vállrándítás, hogy ez is kipipálva, néhány fotó instára, fészre, ugyan semmit sem láttak, mert szándék nem volt sehova bemenni… Az emberáradat nekem már visszatartó erő. Interneten nem ugyanaz végignézni valamit, mint élőben ott állni a Pradóban szemben Dürer önarcmásával… És belenézni a szemébe, megfejteni az akkori évszázad titkát. Fotón nem ugyanaz megnézni a Rambagh Palace-t Jaipurban, mint ott állni a nagyterem közepén… és sorolhatnám. Rám ezek voltak többek között sorsdöntő hatással, de ugyanígy említhetném életem első Chanel bemutatóját a Caroussel du Louvre-ben, vagy éppen Barbra Streisand koncertjét a Madison Square Gardenben.

Hol van Otthon?

Otthon Magyarországon vagyok, ez egyértelmű, mert azt ismerem jól. De az otthonom már Spanyolországban van. Tehát a megyek haza kifejezés kettős jelentéssel bír. Egyrészt jelenti Debrecent, ahol felnevelkedtem, mert ahogy Szabó Magda írta, “Debrecen az örök haza”, másrészt ma már Barcelonát, illetve  egészen pontosan Casas del Mart, ahol lakom. Szépívű pályát tudhatok magam mögött, és ezt Magyarországon, Budapesten értem el, valósítottam meg. Ezért örökké hálás leszek. De nem tagadhatom el, hogy sok keserűség és oktalan, jogtalan bántás megélése is fűződik e két helyhez. Ez pedig nem kellemes emlék. Ma már nem neheztelek, nem őrizgetem, nem dédelgetem azt, ami bánatot, vagy éppen akkor szenvedést okozott, de nem is felejtem el. Már csak a magam érdekében sem tehetem.

Mennyire bízik az emberekben? Milyen egy jó barát?

Alapjában véve megbízom az emberekben, vagyis bizalmat szavazok, de nagyon figyelek. A bizalmam eljátszani általában nem tart sokáig. Vagyis nem nehéz. De nem elvárás alapú a bizalmam, hanem az általános földi és emberi tisztesség a mércéje. Számomra a bizalom rendkívüli és különleges dolog, egy olyan gyönyörű szövésű arany palást, amin ha folt esik, bár ki lehet tisztítani, de a nyoma örökre ott marad. Egy jó barát pedig az, aki szövetségben áll velem. Ez a szó mindent elmond róla.

Mi a véleménye a mostani kialakult koronavírus helyzetről? Ön szerint, tanul az emberiség belőle? Ha, igen vajon mit?

Huh. Ez a kérdés képes lenne egy egész lavinát elindítani bennem. Az emberi butaságról, a hiszékenységről, az érdekvezérelt hatalmi játszmákról, ahol legkevésbé sem számít az emberi élet, a pénzhajhászásról, a csalásról, az elhallgatásokról, a megvehetőségről, a mindent felülíró többnek, nagyobbnak, hatalmasabbnak látszani akarásról, és arról a hazugságtömegről, amit az emberek arcába tolnak. Mindenhol egyformán. Szeretnék optimista lenni, de azt hiszem ma már az úgynevezett jobbá válás nem fog menni. Az emberek mindig arra fognak szavazni, aki azt ígéri, hogy adni fog. Csak a tudatosak szavaznak arra, aki azt kéri: tegyél! Belőlük pedig rendkívül csekély a létszám. Aki ingyen ebédeket ígérget, rendszerint felelőtlen. És láthattuk számtalan példán keresztül, hogy ez hova vezetett.

Az, hogy simám évtizedeket tagadhat le, evidens, csak Önre kell nézni… hiszem, hogy mindenki egy bizonyos korral születik. Ön hány éves valójában?

Sokszor azt érzem, hogy egy őskövület vagyok. És sokszor azt, hogy gyermekien naív, a tapasztalataim ellenére.

Mit üzenne a 20 éves önmagának, és a 90 évesnek?

A húszéveskori önmagamnak azt üzenném, hogy légy taktikusabb. Várj, és csak utána beszélj, de főleg utána cselekedj. És, hogy jobban becsüld azt, aki szerelemmel szeret téged. A kilencvenévesnek pedig azt, hogy gratulálok!

Milyen zenét hallgat?

Zeneileg mindenevő vagyok. A rock-tól az operákon át a popig minden jöhet, csak zene legyen. Nekem mindig szól a zene. Ha máshol nem, a fejemben.

Van olyan, hogy kedvenc dal? Kedvenc előadó? Kedvenc könyv?

Kedvenc dalom nincs. Egy-két kedvenc előadóm sincs, tömegével szeretek sok mindenkit, mindenféle műfajból. Könyvügyileg No1. Yalomtól a Spinoza-probléma, megosztva Vonnegut Az ötös számú vágóhíd, és kamaszkorom nagy élménye Sylvia Plath Az üvegbúra című regénye között. De állandó, ismétlődő repertoáromon tartom Szabó Magdát, Márai Sándort, Philip Roth-ot és bírkózom Nádas Péterrel, meg Esterházyval.

Milyen érzés nemzetközileg elismert művésznek lenni? Ez döntés is volt?

Nem tudom, hogy nemzetközileg elismert, vagy egyáltalán ismert lennék, tény, hogy van néhány hely a világban, ahol mond valamit a nevem. Szűk körben. De ez nem volt cél. Ahogy divattervezőként se az volt a cél, hogy engem megismerjenek, vagy hogy sok pénzt keressek, köznyelven szólva sikeres legyek. Hanem létre akartam hozni valamit, ami nekem és másoknak is örömet szerez. Meglepett, amikor az első kollekcióm után a sajtó velem foglalkozott, hogy honnan jöttem, ki vagyok, hol élek, és kivel, és így tovább, és nem a ruhákról kérdeztek, miközben arról szólt volna az az este, ahogy később az évek is. Azután ez végigkísérte az egész életemet, hogy tudniillik -noha a brand része a személy is-, olykor fontosabb, vagy érdekesebb voltam, mint amit létrehoztam.

Szerencsésnek tartja magát, elégedett? Mikor a legboldogabb?

Igen, kifejezetten szerencsésnek tartom magam, mert miközben a szerencsét nem tartom önmagában elegendőnek, nem tagadom, hogy az életben betöltött szerepét nem szabad alábecsülnünk. Ahogy azt is vallom, mindenki a saját szerencséjét idézheti elő. Az életemmel pedig semmi okom elégedetlenkedni. Sőt! Nagymamám egyszer, régen azt mondta, ezt a kisfiút mosollyal a száján teremtette Isten. Visszagondolva hajlok rá, hogy ez tényleg így lehetett. Ma már akkor vagyok a legboldogabb, ha csendben magamra húzhatom a dolgozó szobám, vagy a kis műtermem ajtaját és leülhetek a könyvem oldalaihoz, vagy a vászon elé állhatok. De ugyanilyen boldogsággal tölt el a szeretteim körében lenni. Érdekes, miközben ha egy dolgot lehetne választanom bizonyosan a csendet választanám, ugyanakkor családon belül a gyerekek, néha egyébként tényleg elképesztő csatazaja sem zavar egy cseppet sem, ahogy a játékra nyaggatásuk sem terhes. Szóval minden relatív. Nem igaz?

Milyen a jelen? Milyen a ma számára? Min dolgozik?

Most jelent meg az Utolsó reggeli Párizsban – kedvenc francia süteményreceptjeim című könyvem a BOOOK kiadó gondozásában, Az utolsó reggel Párizsban című kétkötetes regényem kiegészítéseként. Készül az új regényem a Volt egyszer egy varrodám munkacímű biográfia, ami az önéletrajzi ihletésű regényem folytatása lesz, és képzőművészként pedig egy hamarosan megnyíló Zsolnay-gyűjteményt bemutató állandó, múzeumi kiállításhoz készítek festményeket. Remélem hamarosan újra megnyithat a galériánk, ahova imádok be-bekukkantani, mert mindig feltöltenek az ottani energiák.

Köszönjük.

Tripolszky Anna