“Az utcánk végén lakik egy gyönyörű asszony. Minden nap meglátogatom. Amikor nála vagyok, a világ legfontosabb gyerekének érzem magam. Ha a problémáimról beszélek neki, mindig végighallgat. Megért engem, és mikor hazaindulok, utánam szól, hogy milyen büszke rám.”
A fiú a következőképpen fejezte be levelét:
“Ezen a képen láthatják, hogy ő a legeslegszebb asszony. Ha majd egyszer megnősülök, azt szeretném, hogy nekem is ilyen szép feleségem legyen, mint ő.”
A főnök érdeklődését fölkeltette a levél, elkérte a hozzá tartozó fényképet.
A titkárnője erre megmutatta neki egy idős, ráncos arcú, ősz hajú, kerekesszékben ülő asszony fényképét.
– Ez az asszony nem nyerheti meg a pályázatot – mondta a főnök. Ugyanis akkor az egész világ megtudná, hogy a szépséghez nincs szükségük a mi termékeinkre.
Ez a fiú értékes igazságot fedezett föl: a szépség – a valódi szépség -belülről fakad és onnan sugárzik kifelé.
Hogy hol van az igazi szépség forrása?
A szívünkben.”