Az életem alapvetően jó kis élet. Minden panaszkodásom előtt ez azért jó tisztázni.
De ez az egész folyamat elég sokat kivesz belőlem. Főleg esténként tör felszínre. Biztosan ilyenkor nyugalomba vonul a szervezetem, nem éri különösebb impulzus, így előtörhetnek a démonok.
Nem szeretem a démonokat. Horror és thriller filmet sem nézek. Illetve nemrég egyet mégis, drága Juci barátnőm kérésére. Az első tíz perc után éreztem, hogy barátságunk ugyan elég erős, még ennek az elviseléséhez is, de moziba ezentúl külön járunk. 🙂
Tudom, mindig a cél kell lebegjen a szemem előtt, de mivel érző szövet is akad a fémvázon, így néha elbizonytalanodom. Tegnap éjjel például. Ez a rengeteg procedúra – tudom, hogy mások már a tizedik beavatkozáson is túl vannak, mit panaszkodom, igazatok van – felbolygat. Krémek, kúpok, tabletták. Ők váltották fel a injekciókat. Valamelyiktől már második napja hőhullámaim vannak éjszaka. (Ez mondjuk olyan szempontból nem rossz, hogy legalább hozzászokom a majdani klimaxhoz.) Illetve talán nem is hőhullámok, mert egyszer megsülök (nem izzadok, csak belül van melegem), egyszer pedig libabőrig fázom. Furcsa, nem megszokott, kicsit zavaró érzés. (Minden gyógyit elolvastam, egyiknek sincs ilyen mellékhatása, ami egyértelművé teszi számomra, hogy igen különleges vagyok. 🙂 )
És ilyenkor persze élesen belém vág a korom.
Bármennyire is az ellenkezőjét nyomja a média, nem normális dolog negyven felett babát vállalni.Ne ringassuk ebben magunkat! 🙂
Nem lehetetlen, nem reménytelen (bármennyire is ezt mondta az a “drága” orvos), de nem normális. A női szervezet valahogy úgy van kitalálva, hogy huszonévesen vállaljon ekkora változást. Én jó karban érzem magam (Marcinak is jó karja van), de ez a 178 centi már lassan 43 éve tapossa a földet. Nem lehetek megsértődve, ha nem úgy működik már mint pár évtizede. És mindez persze nem azt jelenti, hogy nem tisztelem Fejős Évát, Fehér Annát és mindenkit aki negyvenen túl vállal picibabát! Sőt! Minden csodálatom az Övék. Sőt! A kapaszkodót jelentik nekem minden egyes lehangolt pillanatomban.
Bocsánat, hogy ezt a hetet mindjárt egy ilyen “pokoljáró” bejegyzéssel kezdem, de ez is része az életemnek. Jól esik kiírni magamból. Jól esik a tudat, hogy rám fogtok írni, hogy ne adjam fel és minden rendben lesz. Kellenek ezek a védőhálók.
Ugyanitt köszönöm Lesták Mártonnak a Társ-ságát. Hogy a leglehetetlenebb éjszakák után is velem marad. 🙂
u.i.: Amikor ezeket a sorokat írtam, pittyegett a telefonom. A két petesejtből kettő (!!!) beindult. Holnap visszaültetés! Még ilyet?!
Írtam már, hogy nem hiszek a véletlenekben? 🙂