Sírtam ma jó sokat. Ne ijedjetek meg! Rendben vagyok. És remélem Ők is. Bocsánat, most hogy felvettem a szemüvegemet, már a szemem sem sajog annyira.
Szóval ma folytatódott az írás workshop, Bihari Vikuval. Tízen vagyunk. Tíz egymás számára vadidegen lány. Tegnap még önfeledten vigadtunk a hamburgeres sztorikon, ma viszont valami nagyon komoly és nagyon fontos dolog történt. Csapat lettünk! Igazi! Nagybetűs.
Drága TanfolyamvezetőAsszony (mondjuk, ha ezt meglátja a fejéhez kap, hogy egy idióta vagyok), azt a feladatot szabta ki ránk, hogy írjuk meg életünk legfájdalmasabb emlékét, vagy azt a dolgot, amit nem tudunk megbocsájtani magunknak. Na, gondoltam, szuper! Újra írhatok DrágajóAnyám haláláról! Mert persze, hogy az a legeslegeslegfájdalmasabb emlékem. Nekifogtam. Jó hamar is készen lehettem volna, hiszen annak idején ezt már a baranyanna.blog.hu oldalamon megírtam. De nem akartam “megúszni”. Már a gépelés közben bőgtem. De jó… Milyen szuper lesz ezt felolvasni… Nyilván akkor nem bőgök majd… Se… Megírtam. Mindjárt bemásolom, hogy mit, de előbb leírom: már az előttem lévő két történeten sírtam. És az utánam következő haton is. (Köszönöm, magam is meg tudom számolni, hogy ez csak kilenc, de Áginak idő előtt haza kellett mennie.) Minden felolvasást döbbent csend fogadott. Döbbenet a történet miatt és döbbenet az őszinte megnyílás miatt. Ha tehettem volna ott és akkor a keblemre (szilikon implant) öleltem volna mindegyiket. Ha olvastok most Csajok, akkor köszönöm Nektek az élményt és köszönöm, hogy nem érzem ufónak magam, csak mert a normális külsőn belül bennem is egy jó adag titkolt fájdalom is bennem van. Pont mint Bennetek.
Szóval én ezt így:
Valahogy úgy működik ez az egész életesdi, hogy a legnagyobb félelmeidet előbb-utóbb odadobja eléd.
1974 május 03-án születettem. DrágajóAnyám 37., Édesapám 38 éves volt. Késői gyerek voltam. Ennek minden előnyével és hátrányával. Puha fészekben éltem. Szüleim mindent megadtak, amit abban az időben lehetett – jó mondjuk lego-m pont nem volt – de nem kényeztettek el. Kiegyensúlyozott voltam és boldog. Ezt a két szót persze csak később tudtam megbecsülni, akkor teljesen természetes volt. Önfeledt tinédzserkoromnak Apám hirtelen halála vetett véget. 56 éves volt. Anyám – bár erős volt – összeomlott. Családfenntartó lettem. 18 évesen az expressz újságból kerestem munkát, csak hogy a házat fenn tudjuk tartani. Anyu a szíve miatt akkor már le volt százalékolva. Igazi majomszeretetben éltünk. Nem volt a barátnőm. Az Anyám volt. A néha aggódó, néha kisajátító, néha túlféltő Anyám. Férjek jöttek mentek. Mi mindig maradtunk. Esküvők előtt mindig azt beszéltük, hogy melyiken milyen ruha volt rajta. Nehogy ugyanazt vegye fel, mert összekeveri majd a képeket. Sokat nevettünk. Valahogy úgy alakult az életünk, hogy csak egy igazán rövid időre költöztünk szét. Aztán meg vissza. Úgy is építkeztünk, hogy egy ház legyen, de két önálló külön lakás.
Jött egy újabb válás és az akkori házunk túl nagynak bizonyult kettőnknek. Meghirdettük. Eladtuk. A vásárlásnál semmi más nem érdekelt, csak hogy az Anyunak tessen. Legyen buszmegálló, két lakás, kert – ahol a palántáit nevelheti, meg ahol a kutyák szaladgálhatnak – . Megtaláltuk. Mazsola utca. Imádta. Már a nevét is. Mazsolka. Így emlegette. Pici ház, pici rezsivel.
„Kislányom, ezzel egyedül is elbírsz, ha én nem leszek.”
„Jaj Anyu, de te mindig leszel”
„Kislányom, ne csinálj ekkora ügyet a halálból!”
„Könnyen beszélsz! Nekem csak te vagy!”
Tervezgettük, hogyan alakítjuk át. Sok időt töltöttünk együtt. Válogattunk csempét, bútort, rajzolgattunk. Valahogy egyszer feljött a temetés, mint téma.
„Anyu, én nem foglak téged eltemetni.”
„Kislányom, ne beszélj már butaságokat. A halottaknak a temetőben a helye.”
„A tied mellettem van. Nekem rajtad kívül nincs senkim.”
„Csináljad, ahogy akarod.” és beszélgettünk tovább a falak színéről.
Augusztus 16. szombat. Délelőtt még egy kis Auchan, Anyám szavaival Osanka, aztán készülődés, hiszen esküvőre voltunk hivatalosak Kata barátnőmmel. Kata jött értem. Anyu szerette Katát. Anyu nem szeretett mindenkit. Elég fikázós volt. Emelt hangon kritizálta a vele korú híres filmsztárokat, hogy azok hogy megöregedtek. De Katát szerette. Éppen másnapra készült drága Keresztanyám – aki az ő gyerekkori egyfalubeli barátnője – névnapjára. Sütött, főzött. Imádta ezt. Minket azzal engedett az utunkra, hogy érezzük nagyon jól magunkat, meg hogy énekeljünk és táncoljunk! Mégiscsak egy esküvő, és végre nem az enyém.
Így tettünk. Melcsikémet és Gábort nagyon szépen megünnepeltük.
Nagyjából hajnal kettőkor szálltam ki Kata autójából. A benti kutyák (Zsebi a csivava és Buksi a nagyonvegyes) Anyunál aludtak. Üres volt a lakás.
Másnap reggel 9-kor ébredtem. Reggeli rutinomnak megfelelően azonnal a telefon után nyúltam és tárcsáztam nyomógombos telefonom DrágajóAnyám számát. Minden reggel így történt. És ezután Ő átjött, megkávéztunk, nyunnyogtunk, reggeliztünk. Általában. Csörgött a telefon. Csak csörgött… akkor volt egy rossz érzésem, mint mindig amikor Anyu nem vette fel azonnal. De rögtön megnyugodtam, ma jön Keresztanyám, Anyu már nyilván főz és a konyhában nem hallja a telefonját. Felvettem a papucsomat és átmentem.
Az ajtaja zárva volt. Ott összeugrott a gyomrom. Biztos kiment a kis közértbe, mert valamit nem vettünk meg előző nap, de akkor már nagyon nem tetszett a helyzet. A kutyák bentről kaparták az ajtót.
Nagyjából húsz lépés volt a két ajtó között, sietősre vettem és hoztam a kulcsot. Betettem a zárba. Nem ment be. Benne volt belülről. Akkor már dörömböltem. Futottam körbe a házon, hogy lássak valamit. Ablak becsukva, függöny behúzva.
Tudtam, hogy baj van.
Hoztam egy kalapácsot – és hogy milyen az emberi lélekjelenlét, mivel akkor már el volt adva a ház, igyekeztem a legkisebb kárt tenni benne. Be akartam törni az ablakot. De letört a kalapács feje.
Akkor már üvöltöttem a szomszédnak, hogy jöjjön segíteni, mert az Anyu bent van. Jött. Hozta a nagykalapácsot és betörte az ablakot. Azonnal hívtam a mentőket, pedig még azt sem tudtam, hogy mi lesz benn. A szomszéd nem jött be. Én fülemen a telefonnal rontottam be szobába. A mentős mondta, hogy nézem meg van-e pulzus. Mikor megláttam, tudtam, hogy nincs. Az én drágajóAnyám ott feküdt az ágyában és aludt. Mondjuk örökre. A mentősnek megköszöntem a segítségét, hihetetlen ez az adrenalin és kértem valaki olyat küldjön, akit ilyenkor szoktak.
A kutyáimat átvittem hozzám, hogy a törött üvegcserepek ne tépjék fel a talpukat. Nem értették mi történik. Én sem.
És próbáltam hívni a barátnőimet. Senki nem vette fel. Vasárnap reggel. Mindenki alszik. Csak én nem. Én éppen a halott anyám mellett térdelek. Senki nem volt csak a facebook. Kiírtam, hogy valaki jöjjön már át, mert meghalt az Anyám. Azonnal csörgött a telefon. A barátaim hívtak. És jöttek. És nyilván letöröltem a posztot.
Mondtam már, hogy az életben a nagy félelmeinkkel egyszer biztosan szembesülünk? És hogy hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek és hogy minden pont úgy van jól ahogyan van?
Ha bármikor kérdezték mitől félek a legjobban azt mondtam volna, hogy a haláltól, pontosabban Anyám halálától, pontosabban, hogy Anyu meghal és én találom meg.
Megtörtént.
És hogy ez milyen kegyelmi állapot, azt ebben a rémséges nyomoromban, azonnal tudtam.
Ott voltak a barátaim a kertben – mondtam, hogy ők ne jöjjenek be, nekik az Anyu csak egy halott, nekem viszont az Anyám – és bent a szobában pedig ott feküdt Ő, kisimult arccal, pizsamában, becsavart hajjal. Este levetett ruhája szépen hajtogatva a szék háttámláján, a konyhában megsütve a túrós és lekváros bukta. Ha nem én találom meg, hanem egy kórházból hívnak fel, akkor életem végéig bennem lett volna a kérdés, hogy tényleg nem szenvedett, igazán csak elaludt? Így viszont láthattam. Tudtam. Megtapasztaltam. És ez megnyugvás abban a rémségben.
Amíg vártam a halottszállítót kijártam a barátaimhoz a kertbe és néha vissza az Anyuhoz, anyázni még kicsit. Foghattam a kezét. Beszívhattam az illatát. Búcsúzhattam.
Hálás vagyok. Az életemnek, a barátaimnak, a sorsomnak és most Nektek, hogy meghallgattatok.