Kiskoromban hétfőnként nem volt adás a tévében. Igen, egyiken sem, abból a három csatornából (mtv1., mtv2., cseh 2.), amit fogni lehetett.
A legtöbb ismerősöm erre nem is emlékezhet. ?
Volt külön szobám is, de Anyuékkal aludtam, mert féltem egyedül.
A hálószoba ablakán nagy, nehéz faredőny volt, amit csak lyukacsosra engedtünk le. A szomszéd utában járó busz fényei végigfutottak a szoba falain, mi pedig feküdtünk a szobában és Apu mesélt.
Imádtam, ahogy mesél.
Volt egy gyerekkori barátja Vámos Karcsi, a kettőjük afrikai, őserdei kalandjairól szőtt történeteket. Apu soha nem járt sem Afrikában, sem az őserdőkben, mégis tökéletes sztorik kerekedtek ki ezeken az estéken. A kisbárányani csak feküdt a sötétben, jéghideg talpait odadugta anyukája lábaihoz és boldogan révedezett a tigrisek és majmok mindennapjain. Vámoskarcsi és Apu persze minden állatot megmentettek és csudálatos kalandokat éltek át. (Ezekben a mesékben minden állat igaz, mély barátságot ápolt, mert egyszer valamelyik megette a másikat és napokig sírtam utána.) ?
Milyen egy kisgyerek fantáziája, amikor pár évvel ezután nézegettük a fényképeket, előkerült egy fotó, amin egy számomra teljesen idegen család ült egy falvédő előtt a heverőn, szépen megfésülve, rendezett ruhában, én kérdeztem, ezek kik, Apu azonnal rávágta, hogy a Vámos Karcsiék. Ezeeeeek? – kérdeztem döbbenten. Egészen odáig ugyanis meg voltam győződve, hogy Vámoskarcsi fekete bőrű, nagyongöndör hajú és nagy arany karikát hord a fülében.
Vicces volt. Nevettünk.
Ma nagy vihar volt itthon. Az áram még mindig nem jött vissza teljesen, így a hálószobában fekszem a sötétben, a lehúzott redőnyön át csak a néha elhaladó kocsik fénye fut keresztül a szobán és ez a réges régi történet jár a fejemben.
Itt most nincs kis hideg láb… nincs mese… csak egy telefon vakító képernyője van.
Jó így. ?? ❤️
Mindig jó.