I RÉSZ
Anyai magány, baby blues, szülés utáni és még azután is tartó depresszió – hogyan küzdjünk meg velük?
Valamilyen formában minden újdonsült anyuka átesik rajta, a hormonok játéka mindenkit megtáncoltat. Engem sem került el, sőt különböző fázisait éltem meg és maradandó nyomott hagyott a személyiségemen. Hogyan éltem túl és mi felé vezetett? Az utazás még tart, de hiszem, hogy egyre közelebb jutok általa önmagamhoz is
Egyre több szakember hangsúlyozza, hogy igenis szükség van a szülésélmény feldolgozására. Persze erre vajmi kevés idő marad, mert minimális pihenés után a korházban rögtön megkapod a kisbabád és még fel sem ocsúdtál, hogy épp túlvagy egy traumatikus fizikai élményen, hirtelen rád zúdul a pici baba körüli rengeteg, eddig ismeretlen gyakorlati teendő. A János korházban szerencsére négy éve még az volt a szokás, hogy éjszakára felügyelték a csecsemőket, azóta már úgy tudom ez is megváltozott, pedig bevallom őszintén, nekem sokat jelentett, hogy az első három éjszaka pár órát aludthattam … így is hajnali 6 kor zombi üzemmódban egy számomra ismeretlen figura támolygott ki a fémkosárral, hogy behozza azt a csodálatos pici babát és megetesse. Mindeközben kívülről szemléltem magam, barátkoznom kellett azzal az emberrel, akivé egy szempillantás alatt váltam. Addig önálló életet éltem, innen elkezdődött egy szürrealisztikusan szimbiotikus állapot azzal a pici lénnyel, akinek életet adtam. Elválaszthatatlanok lettünk, tőlem függött már az életben maradása. Ennek a ténynek a súlya, akkor tudatosodott bennem, mikor hazaértünk a korházból és a férjemnek be kellett mennie dolgozni…a védőnő kiadta a rövid de velős utasításokat és utána teljesen magamra maradtam. Sírásban törtem ki, elfogott a rémület, úgy éreztem én erre nem leszek képes. Már nem emlékszem, hogyan szedtem akkor és ott össze magam, de valahogy folytattam, beindult a szoptatás is, éjszaka a babával aludtam és lassan peregtek a hónapok az ismétlődő feladatok közepette. Emlékszem a szomszéd anyukával tett lakótelepi séták és a vasalás volt a legnagyobb kikapcsolódásom akkoriban. Fél év elteltével törtek rám a kisebb pánikrohamok, hirtelen elfogyott a levegőm…ekkor éreztem, hogy gyorsan cselekednem kell, mielőtt összecsapnak a hullámok a fejem fölött, így elkezdtem gerinc jógázni, csodák csodájára a légszomj és a pánik is teljesen elmúlt. A babám viszont nagyon rossz alvó volt, így egyéves kora körül csecsemőpedagógushoz fordultam segítségért, aki megállapította, hogy velem van a baj, nem a gyerekkel, az én szorongásomat érzi, azért nyugtalan. Akkor már észrevétlenül kezdett eluralkodni rajtam egy másik típusú félelem, hogy ki vagyok én valójában és mihez kezdek majd, most, hogy az életem ennyire megváltozott. Korábban a magam ura voltam, de mihez kezdek majd így, hogy már egy másik emberről is gondoskodnom kell? 20 hónapos volt a fiam, amikor egy magánbölcsi mellett döntöttem, akkorra már a leválás igen időszerű volt és csak így tudtam megoldani a szoptatás fokozatos elhagyását. Óriási segítség volt, hogy hetente 3 nap mással is foglalkozhattam és ekkor iratkoztam be egy íráskurzusra, újra emberek közé kerültem, ráadásul inspiráló társaságba.