A madridi sonkabár-lánc neve Museo del Jamón, sonka múzeum, ahol a plafonról csüngenek az ínycsiklandó kövér serrano sonkák és az ember bokáig gázol az eldobott szalvéták tengerében, ami a helyiek körében azt jelenti, elégedettek azt itt szolgált étellel.
Tizennyolc évvel ezelőtt, egy fiatal magyar lány előszeretettel tért be ide nap, mint nap egy meleg olívaolajos-paradicsomos sonkás szendvicsre és tejeskávéra vagy sangríára. Egyedül is jól érezte magát a harsányan vidám tömegben, figyelte az embereket és hallgatta a spanyol beszédet, ez mindig mosolyra fakasztotta. A nyelv magába hordozza egy nép dinamikáját és a spanyollal sincs ez másként, ha az ember megszólal ezen a nyelven, még ha visszahúzódó is az alaptermészete, hirtelen hangoskodni és gesztikulálni kezd, temperamentumossá válik, akár a spanyolok.
Ma érkeztem Madridba, a szikrázó őszi napsütésben a belváros felé vettem az irányt, még emlékeztem a kis mellékutcára, közel a középkori főtérhez, Calle de la Paz, a Béke utca, ott laktunk három másik lánnyal a régi kis bérlakásban. Még működik az a kis üzlet az utca végében, ahol megvettem az első és egyetlen flamenco szoknyám…fekete színű, az alján keskeny lángvörös szegéllyel, súlyos anyagból készült és gyönyörűen fodrozódott, ha megpördültem. Lejjebb pedig ott a cipőárus is, még őrzöm az itt vásárolt fekete szegecses szandálom, Budapesten, valahol a gardrób mélyén.
Tovább sétálok, átvágok a macskaköves főtéren, az asztaloknál eszegető, kávézgató turisták látványa ismerős, úgy tűnik hangosabb és zsúfoltabb is, mint annak idején. Keresem a cigány táncost, aki egy egyszerű kemény farostlemezen olyan szenvedélyes flamencot táncolt a köré gyűlő ámuló közönségnek, hogy a benne lobogó természetes tüzet sok világhírű táncelőadó is megirigyelné. Keresem, de nem találom, kicsit csalódottan megyek tovább és meglátom a sonka múzeum épületét, összefut a nyál a számban és belépek.
Az a régi lány a pultnál háttal áll nekem, vörös dauerolt haja és nőies alakja egyszerre ismerősnek tűnik, egy pillanatra elgondolkodom hol is találkozhattam már vele? Most meglepően karcsú de alapvetően nem sovány típus és a lábán magas talpú szandál, igen nem bírja a tűsarkakat…már akkor sem bírtam. Kicsit visszahúzódó, de látszik, hogy jól érzi magát ebben a környezetben. Beleharap a serrano sonkás paradicsomos melegszendvicsbe, pan tumaca a neve, még erre is emlékszem… Egy pillanatra elbizonytalanodom, de a lábam visz felé, tudom, mit kell tennem. Finoman megérintem a vállát és várom, hogy megforduljon. Kicsit megrezzen, hátranéz és csodálkozás fut át kreol vonásain – alapvetően nem szereti, ha idegenek megszólítják, megzavarják személyes terét, de a kíváncsiság felülkerekedik a kezdeti zárkózottságán. A hajam színe inkább világos barna, enyhén rezes árnyalatú és divatosan világosabb a vége, hullámosra van szárítva, a nagy mélybarna szemek viszont ugyanazok és még mindig bujkál bennük némi titokzatos, távoli melankólia.
- Ismerjük egymást? – kérdezi spanyolul.
- ..rebegem halkan, magyarul. Jól nézel ki, szép barna vagy és lefogytál…jól érzed itt magad? Nem hiányzik Budapest?
- Honnan ismersz? Nem tudom ki vagy – mondja meglepetten, de már látszik, hogy kezd derengeni neki valami. Milyen érzés lehet megpillantani a tizenhét évvel idősebb önmagunkat…? Mit gondolhat rólam? Félelemmel tölt el és a hiúság is megszólal bennem. Szép nőnek láthat vagy öregnek?
- Budapestről, és én is éltem már itt…tizenkilencévesen. Felismersz? Most harminchét vagyok, feleség és anya…mit szólsz? Hihetetlen ugye?
- Megleptél, de már látom a hasonlóságot, nem sokat változtál, te is jól nézel ki, bár kissé sovány vagy. Általában akkor fogyunk, ha valami baj van…emlékszel én a szakítás után korházba kerültem vastagbélgyulladással, de szerencsére most itt vagyok. Madrid a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem, örülök, hogy beadtam a pályázatot az Erasmus ösztöndíjra a főiskolán, még akkor is ha kezdetben nem tudtam spanyolul, de a sors úgy akarta, hogy elnyerjem és azóta már beszélek. A Magyar Turizmus Irodában is rengeteget tanulok, már fel merem venni a kagylót, ha hívnak az ország iránt érdeklődők és tippeket is adok nekik, mit nézhetnek meg egy háromnapos budapesti városlátogatáson. Imádom a munkát a képviseleten, turizmus és diplomácia, nekem találták ki, de jó lenne mindig ezt csinálni!
- A szakítás az első szerelmeddel, a jóképű mulatt fiúval, megviselt tudom, de így kellett történnie, hogy új erőre kapj és eljuthass ide, ahol megtapasztalod az élet napos oldalát, szó szerint, ugyanis a Nap Kapuja tér mellett laksz és a tengerpartra is sokat utazol, bejárod az ország legfőbb nevezetességeit, amikről a kedvenc órádon tanulsz.
- Ó igen, a kulturális örökség tantárgy a kedvencem, iszom a tanár minden szavát, szerintem bele is estem, annyira érdekes, amiket mesél…Bevallom, ezek az egyedüli órák, amikre bejárok – meséli cinkos lelkesedéssel.
- Tudom és nem veszítesz semmit a többivel – mondom nevetve. És milyenek a táncórák?
- Egyszerűen fantasztikus! Minden héten járok háromszor, otthon is gyakorlok sokat, mikor a többiek nem látnak! Az öreg hölgy, aki tartja még mindig annyira élvezi a munkáját és olyan kecsesen csattog a cipőjével, na meg a castanettaival, te már megtaláltad azt, amit idősen is szívesen csinálnál? Na és a flamenco??
- Én, harminchét évesen még mindig keresem, hm…önmagam, próbálkozom…tényleg! Most kezdtem megint ezzel a kérdéssel foglalkozni és lehetőségem is van rá, egy kisebb kitérő után, mondjuk úgy több, mint tíz év banki munka után – igen kérlek ne nézz így rám, nem akarok illúzióromboló lenni, de lesz egy évtizeded egy bankban és nem Madridban, hanem Budapesten, az elején élvezni fogod, mert a spanyollal sokra viszed, sőt olaszul is megtanulsz, de aztán elfásulsz és az olasz férfi főnököd pár év alatt szépen leépíti az önbizalmad és már csak egy kiút marad, de az annyira megváltoztat, hogy teljesen ujjá születsz és lehetőséged nyílik újra tervezni önmagad.
- Ezt nem akarom hallgatni tovább!! Kérlek menj! Megyek sétálni, később a lányokkal beülünk valahova és Melánia is meglátogat a napokban, alig várom, hogy együtt bulizzunk!
- És mennyire élvezni fogod azt az estét a barátnőddel! Az a kubai koncert új irányt ad az életednek és jelenlegi érdeklődésednek.
- Na jó, maradj mesélj még. Azt mondod van férjed és gyereked!?
- Emlékszel, mikor tizenötévesen eldöntötted, hogy elhagyod a várost és kiköltözöl Budapestre? Hogy nem akarsz román nyelvű egyetemre menni, mert édesapád is azt szerette volna, hogy az anyanyelveden tanulj?
- Igen, édesapám, meghalt, mikor tizenkét éves voltam, nem érkezett sokat tanítani nekem, de örökül hagyta a tenni akarást és az ambíciót, hogy menjek tovább, a lehetőségek felé.
- Az első budapesti látogatásod után, úgy tértél haza, hogy már nincs maradásod az erdélyi kisvárosban, Budapest hívott és most már Madridban vagy egy ösztöndíjjal!
- Felvettek az Apáczaiba, a budapesti elit középiskolába, ahova filmrendezők gyerekei és egyéb sznob értelmiségiek jártak és minden alkalommal összesúgtak a hátam mögött, hogy nem értik, én mit keresek közöttük.
- De te meg sem hallottad, csak tanultál és tanultál, magyar történelmet, minden nap, mert téged a tanárnő minden órán feleltetett és végül behoztad a lemaradást, ötösre érettségiztél, emlékszel?
- Csak előre néztem és csak a tankönyvet láttam, talán hallottam magam körül a suttogásokat, de leperegtek rólam, nem hatottak rám, annyira a cél vezérelt. Te még ilyen vagy?
- Már egy jó ideje nem, elveszítettem a fókuszt, szétforgácsolódtam és kevés az energiám, de igyekszem, azon vagyok, hogy újra lendületbe kerüljek. A terhesség kivett a banki mókuskerékből, felszabadított, nyugodt voltam, otthon élvezhettem a várandósság pillanatait és persze féltem és izgultam, hogy minden rendbe legyen, szerveztem az esküvőmet és a babakelengyét gyűjtögettem.
- Terhesen mentél férjhez? – néz rám a lány elkerekedett szemekkel.
- Már előtte megkérte P. a kezem, a babát mindketten akartuk, hamar össze is jött és eleinte nem nagyon érdekelt minket az esküvő, végül spontánul döntöttünk úgy, hogy megtartjuk szűk családi körben. Úgy öthónapos terhesen húztam menyasszonyi ruhát, a hasam még alig domborodott – megnyugtatlak – spanyol márkát béreltem és flamenco stílusút, még ha az apró piros pöttyök hiányoztak is róla.
- A ruha, az itteni bolt kirakatában, mikor megláttam eldöntöttem, olyanba fogok férjhez menni, legalább ennyi teljesül – sóhatja a szokásos elégedetlenséggel.
- A fejemre a matróna fejdíszt Spanyolországból rendeltem… – folytatom halkan. A csokrom pedig vörös rózsákból készült legyezőt formázott.
Erre már halványan elmosolyodik.
- És a baba? Kisfiú vagy kislány? Hogy hívják?
- , imádni fogod. Szőke, kékszemű, mint az apukája. Nyugi, előtte még sok exotikus fiú fogja neked csapni a szelet, amíg rá nem jössz, hogy a gyökereidet újra kell építened és az otthont ott találod meg, ahol az anyanyelved és a férfi, aki igazán szeret.
- Ha minden happy end, miért fogytál le? – kérdezi cserfesen.
- Az anyaságot megélni csoda, de óriási metamorfózis is egyben, olyan trauma éri az egót és olyan fáradságos munka, főleg nekünk, akik szeretünk aludni – ugye tudod – és Levente mióta megszületett nagyon rossz alvó. Ezt még mindig nem dolgozta fel sem a testem, sem a lelkem.
- Elképzelni sem bírom. És mit jelent az, hogy újra tervezed önmagad?
- Egyelőre ráérsz beleélni magad a nem alvásba – mondom mosolyogva. Beiratkoztam egy magazin újságírás képzésre – folytatom szelíden – szeretnék írni, főleg női magazinokba, divat, lakberendezés, utazás, psziché, novellák, emberi sorsok…
- ..ez nem hangzik olyan rosszul, emlékszel arra az írásra, amit elküldtem a Miska Bácsi levelesládájába és a rádióműsorban fel is olvasták? Na és a flamenco??
- Többször nekifutottam odahaza, de nem az igazi, még ha a tanár technikailag jó is, hiányzik az a belső láng, ami az öreg tanárnődben lobog…De gondolkodom a brazil szambán…