Gyermekkorom ízei: nagymamám túrós-mazsolás húsvéti kalácsa
Mi csak húsvéti „pászkának” hívtuk. Szigorúan csak azután kóstolhattuk meg, miután a pap megszentelte a hajnali misén…ehhez nagymamám ragaszkodott. Ma már a fővárosban élve, elmaradoztak ezek a szokások, ahogy a locsolás is egyre inkább kikopik a köztudatból, nagymamámnak már csak az emléke él, de mióta családom van minden ünnepkor elkészítem ezt a különleges kalácsot.
Fonott kosárba készítette a szentelni való ételeket, a sonkát, a töltött bárányt, a piros tojást és az édes túros-mazsolás kalácsot az én nagymamám. Szépen leterítette egy tiszta kendővel és hajnalok hajnalán elindult vele a Nagytemplomba a misére. Én már csak arra emlékszem, hogy lusta bakfisként, épp csak ébredeztem, mire a nagymamám már vissza is tért a teli kosárral, boldogan mosolyogva, hogy idén is áldását adta rá az egyházatya. Felnőttem, távolra sodort az élet az otthontól, ma már nekem is van családom és meg kell küzdenem azért, hogy visszahozzak valamit a régi otthoni húsvétok varázsából…amikor az öcsémmel még hittünk a nyusziban és izgatottan vártuk, milyen ajándékot kapunk. Édesanyám mesterien tudta fokozni a várakozás izgalmát. A vasárnapi reggeli volt az ünnep fénypontja, sosem felejtem el a mennyei töltött bárány ízét, sőt azt sem, ahogy keservesen bégettek, amikor a szomszéd udvaron épp elvágták a torkukat…ez hozzátartozott a húsvéti készülődéshez és annak idején ezt is házilag oldották meg az emberek. Ma már ilyennel aligha találkozunk a városokban, ahogy báránnyal sem. A múltkor a vásárcsarnokban is csak egy sovány comb árválkodott már a hentespultban, mire odaértem. Kikopnak a szokások, ahogy a locsolás is, talán Hollókőn még kaphatunk a nyakunkba egy dézsányi hideg vizet, ha turistaként odalátogatunk vagy elmehetünk tojást festeni a szentendrei skanzenbe. Próbáljuk megőrizni a szokásainkat, ahogyan lehet. Én egy ideig hanyagoltam ezeket a szokásokat. Mióta viszont megismertem a férjem és megfogalmazódott bennem a családi fészek iránti vágy, valahogy fokozatosan tört fel belőlem a régi ízek emlékezete. Így első közös húsvétunkkor automatikusan nyuszifát díszítettem és megsütöttem ezt a kalácsot. Nagyon sokáig kellett kutatnom a neten a recept után, végül ezt találtam és nagyon finom lett:
Hozzávalók: 1 csomag vaníliás cukor, 3-4 kanál rum, 1 kanál gríz, 1 kanál liszt, 2 tojássárgája, 500 g friss tehéntúró, 100 gr mazsola, 1 fél kiskanálnyi sütőpor, reszelt citrom héja, 4 tojás, 100 gr vaj, 150 ml tej, 25 gr friss élesztő
Az elkészítése ide kattintva olvasható!
Azóta, minden húsvétkor megfestem a másik nagymamám hagymahéjban színezett, levélmintás tojásait, melyeket idén is elrejtek majd a kertben, apró ajándékokkal együtt, hogy a kisfiam is megélje a nyúl misztériumát. Vidáman, kis kosárral eredünk majd a meglepetések nyomába, együtt díszítjük a nyuszifát és majd együtt vágjuk fel a kalácsot is. A bárányra nem vállalkozom, talán rábeszélhetem a férjem, hogy készítsen egy finom sültet, az már az ő asztala…így igyekszem megőrizni és továbbadni az ünnep hangulatát. Nem arra gondolok, amit a társadalom és a különböző intézmények elvárnak tőlünk, hanem arra a húsvétra, ami a gyökereket juttatja eszünkbe és generációk óta bennünk él. Hogy ez a nyúlról, a bárányról vagy a kalácsról jut-e eszünkbe, szerintem lényegtelen, az a fontos, hogy meg tudjuk élni együtt és át tudjuk adni az üzenetét a szeretteinknek.
Concha