„Az ember az állatvilág egyetlen egyede, amely sokszor jobban tud örülni az elválásnak, mint a kötődésnek.” (Shayat Cout Pho)
Az ember úgy készült el – mint minden más ezen a földön –, hogy a végtelen felé tart. Én ezt úgy szoktam megnevezni, hogy az elérhetetlenség kódja. Ennek jegyében vágyunk is a végtelenre és mindig azt érezzük múltnak, amit elértünk, amit megszereztünk. Egy versben olvastam valahol: „Örökké hajtottam, azt hittem több lesz – hiszen addig mászol felfelé, míg bele nem döglesz!” Spontán megfogalmazás, de birtokol jelentős igazságot. Érdekes módon, a párkereséssel is hasonlóan vagyunk. Mindig azt szeretnénk megszerezni, aki a legelérhetetlenebbnek tünteti fel magát. Aztán, ha sikerünk van, azon felbuzdulva, keressük a következőt. Egyszer hallottam egy beszélgetést Szilágyi György író, humoristával. A története lényege az volt, hogy Szilágyi rácsodálkozott a férfi nemre. Elmesélte, hogy gyönyörű feleségével jöttek le a lépcsőházban, karonfogva. A kövezetet éppen mosta föl feslett köpenyében, visszeres lábakkal terpeszállásban egy hajlongó idős néni. Ő, mint férfi, azonnal odakapta fejét és egyszerűen képtelen volt megfogni a fantáziáját a látvány kapcsán, holott…
A régi mondás szerint párosan szép az élet. Ugyan miért? Hiszen – tegyük szívünkre kezünket és legyünk őszinték –, egy párkapcsolat nagyjából annyi problémát hoz magával, mint amennyi előnyt tartogat. Persze, a világ egyensúlyi állapot rendszerében így van ez jól. Viszont, mi emberek úgy vagyunk kódolva – talán a szaporodás kötelessége mentén, vagy a lelkünk békéjének keresése céljából –, hogy szükségünk van valakire, akihez kötődünk. Keressük a megértő társat, aki önzetlenül ott van mellettünk a bajban. Akivel meg tudjuk osztani a jót. Az már egy másik kérdés, hogy mi magunk mennyire vagyunk képesek ugyanezeket a tételeket viszonozni. Furcsa módon, van egy örök dilemmánk, ami többnyire a kapcsolat szétesését követően kerül az asztalra: mi többet adunk, mint amit kapunk. Sarkosan úgy szoktuk megfogalmazni, hogy a lelkemet kitettem érte, ő pedig visszaélt ezzel és eldobott. Az eszünkbe sem jut, hogy miattunk is hibázhatott valahol a történet, ugyanis ahhoz két ember kell, hogy eljussanak oda, ahova el szoktak jutni azok, akiknek elege lesz egymásból. Na, de ne ugorjunk ennyire előre. Egyelőre keressük meg a jövendőbeli partnert.
Mivel a világon két egyforma dolog nem létezik, így elmondhatjuk, hogy hiú ábránd önmagunkat keresni valakiben, akiről azt képzeljük, hogy valaha párunk lesz. Pedig alapból így indulunk neki a játéknak. Van, aki még a példamutató és mintaadó szüleit is belekeveri a folyamatba. Természetesen, nem találunk megfelelő delikvensre, s ekkor vesszük elő az emberi fantázia által létrehozott raktárt, ahol szépen elrendezve sorakoznak a helyzethez és a megoldáshoz legjobban illeszkedő illúziók. A partnerünkön tátongó réseket, hiányokat pedig szépen kitömjük illúziókkal. Néha, úgy nevezzük el (tévesen), hogy tolerancia. Minél nagyobbak a rések, annál jobban fogunk csodálkozni majd a végén – a csalódásnak nevezett szembesülési akció során –, mikor földre teper bennünket az érzelmi megborulás – hogy én ezt eddig, hogy nem vettem észre! Természetesen a másikat fogjuk hibáztatni, mondván, az a némber elhitette velünk, hogy… Pedig, dehogy! mi hittük el annak a némbernek, aki ugyan megjátszotta a mást, de valójában mi akartunk kapni valami olyat, amibe beleképzeltük ezt a nyomorultat fehér lovon. Persze, tudom én, hogy létezik jó párkapcsolat – de én, itten, most nem arról beszélek.
Én úgy vélem az emberi élet legnagyobb ajándéka a szerelem. Legnagyobb csapása pedig az aránytalan szerelem. Tudják, az mikor az egyik belebolondul a másikba, az meg nem is érti, hogy ezzel a szerencsétlennel mi történt. Ekkor a párkeresés folyamatában eljutunk oda, hogy szerelemmel nem érintett partnerünk – talán gyarló megfontolásból, de meglehet (lelki és vagyoni) haszonszerzés ötletével – azonnal felértékeli önmagát s méreg drága, szinte megszerezhetetlen ajándéknak állítja be majd azt, ami nekünk kell. Talán éppen az elérhetetlen keresésének kódja miatt – mint az eszement őrült fogunk epedezni utána. Egy idő után pedig annyira megzavarodunk az áhítozásban, hogy már meg sem tudjuk igazán fogalmazni, mit is akarunk – de azt nagyon. Totál a káosz. Partnertől függően, a jobbik esetben nem tapossák talajba az érzéseinket. Rosszabb esetben akár bele is rokkanhatunk, mind lelkileg, mind testileg. Ha imígyen égettük meg magunkat és sikerült épen túlélni a biológia ezen otromba tréfáját, utána már a fagylaltot is megfújjuk. Viszont a küzdelmet nem adjuk fel, hiszen elég sokan vagyunk földünkön ahhoz, hogy ráakadjunk valakire, aki – minden más érzelmi kötődés mellett – hasonlít jövendőbeli gyermekeinkre.
Azonban ne felejtsük el, hogy a párkeresésnél jóval nagyobb feladat a megtalált pár megtartása. Sokan, miután úgy érzik révbe értek, megtalálták életük párját (a nagy Ő-t) elégedetten hátra dőlnek. Tudják, ekkor következik be az általam oly sokszor emlegetett szék-szindróma. Amikor úgy érezzük, végre hátra dőlhetünk, kiderül nincs háttámlája a széknek. Higgyük el! az ember életében folyamatosan ügyelni kell a környezetünkben zajló folyamatokra. Ellenkező esetben hanyatt esünk. Meglátásom szerint egy párkapcsolat megtartásának titka az egymás iránti tisztelet. Amint ez eltűnik, kilazul az egész, lötyögni fog. Ami pedig lötyög, oda előbb-utóbb beesik valami – a vég kezdete. Az pedig egy általános szabály, hogy egy regisztrált párkapcsolat (házasság) két dolgot visel el a legnehezebben: a szegénységet és a gazdagságot.
Ismerjük be: ma használatos civilizált életünket a vallás rakta össze. A vallási nevelés alapjain terelődtünk családi kötelékbe, neveljük utódainkat. A tisztesség fogalmának megalkotásával pedig olyan kereteket fogalmaztunk meg, amely meghatározza a „rendes” ember viselkedésének ismérveit, a „rendes” emberek csoportjának – amelyet úgy neveztünk el, hogy társadalom – normáit. Minden, ami ettől elüt az Isten ellen való vétek, neki nem tetsző cselekedet. Az urbanizáció, emancipáció és megannyi …áció hatására, mára annyiban módosult a történet, hogy a „rendes” ember társadalma törvényekkel, ennek folyományaként szankcióval biztosította be a rendet maga körül, és az Istent, illetve a vallást egy bizonytalan státuszba soroltuk hátrébb.
Mivel bolygónkon, minden változik, így a párkeresés és maga a párkapcsolat is folyamatos átalakuláson vergődik át. Internetes társkeresés, a házasság intézményének megingása, egyneműek kapcsolata stb. Új kihívásoknak próbálunk megfelelni, sokszor az érzelmi szabályrendszerünk ellenében is. Annyi a mérvadó és a tutit megmondó körülöttünk, hogy nem csoda, ha összezavarodunk. Többször elfantáziáltam azon például, hogy miként fogadja több gyermekes családja haza a színészt, aki éppen aznap több száz (film esetében e szám akár jelentősen is megugorhat) néző előtt ágyjelenetekben villantotta meg legintimebb testrészeit, amit otthon – a tisztesség leple mögött – párjának is csak a világtól jól elzárt szobában enged szabadlábra. Egyszer elbeszélgettem egy nőgyógyász ismerősömmel. Kérdésem arra irányult, hogy ő – egyelőre, nem is párja – miként kezeli érzéseit, mikor otthon leheverednek nejével a kandalló elé egy pohárka borral, a párkapcsolat legintimebb történeteinek átélése céljából. Nem jelennek-e meg szakmai ártalomra utaló jelek, kiütések? Ő elmondta, hogy megtanította önmagát: kizárni az érzelmeket a munkájában. Ezt követően pedig megtanulta kizárni munkáját a magánéletéből. Hoppá-hoppá! Ez lehet a kulcs az egészséges párkapcsolathoz!? Hát nem ezt kellene tennie minden, tartós párkapcsolatra vágyó, kettős emberi életet élő egyednek? A lakatos nem vinné haza az ágyba a koszos esztergapadot, a mérnök nem cipelné haza a családi asztalhoz az aznap tervezett híd pilléreit, a tanár nem citálná elő a vásott, kezelhetetlen tanulót az ágyjelenetek során, a politikus nem rondítana bele családi fészkébe, ahogyan azt megszokta munka-köreiben.
Végezetül, megosztanék önökkel egy érdekességet: az orosz nyelvben (bizonyára egy fatális véletlen folytán), egy és ugyanazon szóval fejezik ki a selejtet és a házasságkötést. (брак) Természetesen, a találékony köznyelv azonnal megalkotta az aforizmát: „A jó dolgokat nem nevezik selejtnek (házasságkötésnek) «хорошeе дело браком не назавут!»
De azért van egy idevágó orosz anekdota is: Válóper. A bíró megkérdezi:
– Asszonyom, miért adta be a válópert, hiszen 20 évet leéltek békés házasságban?
– A bíró úr most arra utal, hogy még nem szenvedtem eleget?
Pető Zoltán