A megkerült fejsze

Pető Zoltán gondolatai

 

„Az vesse rám a következőt, aki még nem járt úgy!”    Shayat Cout Pho

 

A fejszéhez, a gazdaságok valamikori elengedhetetlen szerszámához ragaszkodott minden tisztességes gazda. Ezért hát becsben tartották és roppant sok okos gondolatot fűztek hozzá. Gondoljunk csak a nehéz fára, amibe valaki belevágja, vagy arra az intelemre, mikor az óvatlan delikvens „fejszével lát hozzá, ha késsel nem bír vele,” továbbá, „minden fejszének akad nyele”, de a legkifejezőbb az „úszik, mint nyeletlen fejsze”. Nem mintha a nyeles fejsze jobban bírna a víz tetején maradni, de nyél nélkül látványosabb.

Valljuk be, így közvetlen az elején – a megkerült fejszének semmi értelme, semmi szükségünk rá. Egyfelől, vettünk egy újat. Egy darabig bánkódtunk miatta, de az élet megy tovább és kénytelenek voltunk beszerezni egy másikat. Másfelől pedig már a nyele sincs meg. Egy ideig őrizgettük, de mivel akárhányszor a szemünk elé került, úgy néztünk rá, mint a veszett fejsze nyelére, fogtuk és kihajítottuk. Mit kezdjünk most a megkerült emlékünkkel, ami egykoron nagy szolgálatot tett, majd kikerült életünkből és most újra befurakszik és helyet követel magának? Olyasmi ez, mint egy évtizedek múlva előkerült szerelmünk. Már éppen túl voltunk minden szép és rossz emléken, mikor az élet ismét elénk sodorja. Mi meg csak nézzük és nem is nagyon értjük évtizedekkel előtti önmagunkat. Azt pedig csak tapogatjuk, hogy mit is kezdjünk vele – éppen most. Egyszóval: az idő már rég elmosta mindazt, amiért valaha ezek a dolgok aktuálisak voltak és fontosnak tartottuk őket. Egyetlen haszna van, a nosztalgia. Nagyjából tíz perc merengés és ennyi. Levonhatjuk tehát az elhamarkodott következtetést, hogy minden veszett fejszére megkerülésekor tíz percig van szükség – majd gondot okoz, hogy hová is tegyük, mit is kezdjünk vele. A továbbiakban csak teher.

Tegyük egy pillanatra félre a megkerült fejszét, később (ha tényleg jó kis fejszéről van szó) biztosan vissza fog jönni érte valaki. Addig pedig merengjünk el azon, hogy milyen jó is segíteni másokon, átsegíteni a bajba jutottakat a nehezén. Fogalmazzuk is meg itten ízibe a bölcseletet: Tégy a világban sok jót, és meglátod köréd gyűlnek majd az emberek – a lusták, az ingyenélők és a haszonlesők… Jújjj! ez most nagyon durva volt. Sárgul a pesszimizmustól. P.S. „Elég, hogy élsz! mi gondod rá: Mi volt és mi következik?… Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs, Ki sohasem bölcselkedik.” (Petőfi Sándor: Bölcselkedés és bölcsesség) Most nem tudom igazán eldönteni, hogy mire is gondoljak, hiszen a költő egy másik versében azzal bölcselkedik, hogy „A fájdalom nem éles fejsze, melynek Csapásától az élet fája dől… A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, De nem fáradva, folyvást rág belől. (Petőfi Sándor: Hazugság, amit…).

Éppen e mélyszántású sorokon elmélkedtem, mikor megérintett egy hír: Bécsben a megsegítettek feldúlták szilveszter éjjelén a várost. Szervezetten és céltudatosan. Védekezésképpen pedig – mivel, azzal nem hozakodhattak elő, hogy ittasak voltak, minden bizonnyal – azt hozhatták fel, hogy a Coviddal dacolva, fáradtságot, energiát nem kímélve viszonozni szerették volna mind azt a jót, amit a nyugati társadalom nyújt számukra. Bizonyára a veszett fejszét kereshették. Láthatták, mennyire hiányoljuk, és milyen elkeseredetten tartjuk kezünkben a veszett fejsze nyelét, amivel végképp nem tudtunk mit kezdeni.

Anno, mikor sorsom úgy döntött, orosz környezetben kell egy darabig folytatnom, megrökönyödve láttam, hogy arrafelé az emberek jóval természetközelibben élnek. Ez alatt nem azt értem, hogy kézzel-bicskával esznek, vagy este a fára mennek fel aludni, és nem is a bokorba végzik el dolgukat, hanem azt, hogy viselkedésükből, reakcióikból még nem tűntek el teljesen a természetben tanult ösztönök és tapasztalatok. Nem írták felül a több évezredeken átörökölt védekezési mechanizmusokat, a „megjártam, elkerülöm” bölcseletet. Mindennapi mozgásukat két alaptétel alakítja: „Ne tégy a másiknak jót, ha magadnak nem akarsz rosszat!” valamint, „Az önzetlenség gyanús!” Én e két gondolattal történt első szembesülésemkor elhatároztam, hogy na én nem! én továbbra is a nyugati gondolatvilágomat fogom követni. Micsoda dolog az, hogy én ne segítsek másokon!? Évek kellettek ahhoz, hogy saját bőrömet többször megégetve, továbbá majd’ nyakamat törve rájöttem, lehet valami a természeti bölcseletekben. Nem szeretném tovább mélyíteni helyzetemet a humánus társadalmunk aktívabb hányada szemében, de ide citálnék még egy orosz mondást: „Ha tartós békét akarsz, ássátok el a csatabárdot! – a tulajdonosával együtt!”

Nézzék el nekem, de nem mindig az orosz hozzáállással van a baj. Ha bevalljuk, ha nem, nyugati szintetikus-normák szerinti társadalmunk alakításakor, szinte elsődleges célnak tartjuk (nem tudom, hogy tudatosan, vagy valami ördögi cseltől vezérelve) eltávolodni a természet törvényeitől. Talán úgy vélhetjük, a humán már nem is a természet része. Azt hiszem éppen ez az a mozdulat, amivel szép lassan kirekesztjük magunkat a természetből és csinálunk az emberi fajból egy hasznavehetetlen mutációt, amelynek hamarosan négy keze lesz. Kettővel eszik, fogyaszt, és tartja egyre nehezedő súlyát a WC-n, eggyel vakaródzik, és eggyel pedig nyomogat valami klaviatúrát.

Nem szeretném, ha felre érthető lennék és azzal a váddal illetnének, hogy a trendi folyamatok ellen hadakozom. Dehogyis! Csak attól félek, nagyon bonyolulttá tettük saját életünket és már mi magunk sem értjük mi is az a caritas? (magyarul: jótékonyság) Hol van az önzetlenség? Hol vannak az emberi érzelmek? na és az emberi jogok? Azok a nagyon súlyos intézmények, amelyek azon őrködnek, hogy itt a jognak is joga legyen és az ember is emberebb legyen még magánál az embernél is, keresnek-e egyáltalán, és milyen fejszébe nyelet?  Csak nem a veszett fejszébe? Felmerül (persze, csak bennem!) a kérdés: ezek az intézményesített jóemberek – a teljesség igénye nélkül, mint az ENSZ, az Amnesty International, Human Rights Watch, National Association for the Advancement of Colored People (NAACP), (magyarul: Nemzeti Társaság a Színes Bőrű Emberek Előrejutásáért), Az Ember és Népek Jogainak Afrikai Bizottsága, Helsinki Bizottság, ombudsman, Állampolgári Jogvédő Liga, szakszervezeti titkár, és maga a józan ész – biztos, hogy nem tévedtek el? Mert én azt látom, hogy az embernek, mint a civil társadalom alkotó elemének állapota – az igyekezetünk ellenére – csak romlik. Még mielőtt a veszett fejsze nyelére gondolnánk, rávilágítanék arra tényre, hogy e szervezetek mindegyike alkalmazottakkal és hozzáértő szakemberekkel védik mindazt, amit valaki másnak kellene megteremteni, de annak – fontosabb teendői lévén –, még nem ért el odáig a keze.

Ekkor megálltam az írással. Kénytelen voltam meginni egy teát. Kis híján felzaklattam magam. Most, hogy megnyugodtam, joggal várják el tőlem, hogy feltegyem a kérdést: mi van a megkerült fejszével? ja, igen – ezt a szerszámot már a fiatalabb generáció nem is nagyon ismeri. Számára nem sokat jelent egy ilyesmit elveszíteni. Azt pedig nem is érti, mi fenének sopánkodni a nyelén, ki kell dobni a szelektívbe (szerves maradék) és kész.

Bizonyára emlékeznek még arra a népmesére, mikor réges-régen élt az erdőben egy agresszív kisfiú. Ahogyan föl s alá járkált a rengetegben és rugdosta a bokrokat, meglátta őt a jóságos erdei tündér, aki úgy döntött, megpróbálja jó útra téríteni a srácot. Kívánj tőlem két dolgot és én teljesítem neked, ha megígéred, hogy attól kezdve jó leszel! – mosolygott a jótündér. Tudod mit? Fogd ezt a fejszét és vágd nekem olyan mélyen a fába, hogy azt senki ki ne tudja venni onnan ezen a kerek világon! – állt rá az alkura a fiú. Így is történt. A jótündér igen rendesen fába mélyesztette a fejszét, majd megkérdezte: No, és mi legyen a másik kívánságod? – Most vedd ki onnan!

Azt tudták, hogy minden bölcsesség alapja egy használható összefüggés, ami nem veszti el aktualitását addigra, mikor majd használnunk kell és nem is felejtjük el időben elővenni. Ha nem, akkor inkább azt tartsák észben, hogy ahhoz is érteni kell, miként legyünk hülyék, ugyanis van, akinek még ez sem megy magától.

A sok orosz-közeli bölcseletet követően, bizonyára morbidnak fog tűnni egy történet:

Jóságos arccal bíró pedofil bácsi, banális furfanggal 18 éven felüli nagylányt csalt be az erdőbe. Kisasszony, tapogassa csak meg a szerszámomat! – kezdi az ismerkedést. De hiszen, ez egy balta! – felelte rémülten a fiatalasszony. Kiskezitcsókolom! csak nem arra gondolt, hogy majd holmi szerelmeskedésre csábítottam ide magát ilyen későn, ebben a zord, esős időben?

 

Budapest, 2021.01.25.