„Ha el tudod képzeni magad egy üstben, forró vízben üldögélni, vagy egy felhő szélén is tudnál lábat lógatni – te vagy az, akit a csapatunkba keresünk! Jelentkezz mihamarabb! (üdvözlettel, St. Peter).”
(Shayat Cout Pho)
Mivel gyermekkorom kezdetét vallásos családban, hitbuzgó helvét rokonokkal körülvéve töltöttem el, így nálunk az ördög neve legalább annyiszor hangzott el, mint ahányszor a teremtőt hoztuk szóba. Bármi rosszat tettünk, vagy csak nem az Úr rendje szerint helyezkedtünk, rögtön előkerült, hogy el fog bennünket vinni az ördög. A sötét kamrába nem járhattunk be (pedig ott volt a füstölt árú!), mert ott is ördög lakik. Titokban kellett átjárnunk a szomszédba kártyázni, mivel nagymamám elnevezte a kártyát az ördög bibliájának, amit természetesen nem vehettünk kézbe a mi házunkban. Mikor pedig megtudtam, hogy az ördög nem alszik, kezdtem társítani a gondolataimat. Volt ugyanis nem messze tőlünk a falu költségvetési üzemágának egy telephelye, melyet egy torzonborz (mellékállásban alkoholista) jóember őrzött éjszakánként. Nos, én azonnal el tudtam képzelni az ördögöt. Ő az, aki úgy néz ki, mint Miska bácsi, az éjjeliőr, aki soha nem alszik. Nagymamám azt is elmondta, hogy Sanyi bácsit a Tüzépest, (aki szintén, előszeretettel nem vetette meg az alkoholos italokat, és rendszeresen az út menti sövényesből kaparták össze), megszállta maga az ördög. Élénk fantáziám lévén azonnal el is képzeltem, amint Miska bácsi megszállja Tüzépest a kocsmában egy felessel – az meg hagyja magát. Együtt ugyan soha nem láttam őket, de meg voltam győződve, hogy az éjjeliőr nappal azzal foglalkozik, hogy megszállja a jó lelkeket, akik elkezdenek inni és mikor már tele a hasuk, ledőlnek pár percre az árokparton.
Rengeteg negatív képet raktak bennem össze a vallási tanítások az ördögről és környezetéről. Se vége, se hossza a rémisztő jeleneteknek, amint Sanyi bácsi – majd a túlvilágon – a pokol tüzén perzselődik. Mellette Miska bácsi egy tüzes vasvillával. Az öreg éjjeliőr mellett pedig ott lesznek a krampuszok a mikulás ünnepségről. (na, ez utóbbiakat se tudom hova tenni azóta se…) Az egész társaságnak pedig valami sátán lesz a főnöke, aki tüzes trónon, tüzes koronával a fején igazgatja a pokloknak országát. Akkoriban Dózsa György történetéről még nem hallottam, de bizonyára őt is be tudtam volna szőni az eseményekbe.
Igaz lassan, de felnőttem, és a gyerekkori fantázia-építmények átfolytak a valóság medrébe. Kételkedések, ráeszmélések és egyéb átalakulási folyamatok egészen más szemszögből vetítették meg a valóságot – Miska és Sanyi bácsik pedig már valahol más vidéken nyugszanak (ha csak nem valóban a pokolban sertepertélnek, ki-ki a maga pozíciójának megfelelően). Azonban még ma sem sikerült igazán helyére tenni magamban sem az ördögöt, sem a sátánt, de még a poklot sem.
A magyar nyelv értelmező szótára úgy definiálja az ördögöt, hogy az nem más, mint „gonosz szellem, a rossz oka, az embert bűnre csábító hatalom”. Átvitt értelemben pedig úgy fogalmaz: „rossz tulajdonságra, cselekvésre való ösztönző erő.” Sajnos, számomra ez is megfoghatatlan. Nem azért, mert nem értem a szavakat, és nem is azért, mert az együttes értelmüket nem fogtam fel – hanem azért, mert már magát a „gonosz szellemet” nem tudom magamban összerakni. Azt elfogadom, hogy egy ember három összetevő együttes meglétekor kerül le a futószalagról – test, lélek és a szellem. Nos, ez utóbbi lenne akkor a gonosz azoknál, akik az ördöggel cimborálnak? A Három alkotóelem harmóniáját ez tenné tehát tönkre? Akinek pedig ilyen szelleme van, az cselekszi a rosszat? Ebben az esetben pedig az alany a pokolban folytatná majdani, földöntúli pályafutását? Lehet, ilyen egyszerű ez? (a kérdőjeleket azért nem venném le a mondatok végéről, mert se tudományos, se vallási forrásokból nem találtam rá hiteles bizonyítékot, vagy cáfolatot). Azt hiszem, alapvetően arról lehet szó, hogy mi emberek azért csúsztatunk e kérdésekben, mert valami kívülállóra (gonosz szellemre) szeretnénk rátolni saját gyarlóságunkat. Mi nem lennénk ám rosszak, csak valami külső erő rávisz a csínytevésre.
A templomba járók tudják jól, hogy az Úr maga a mennynek és földnek, tehát a mindeneknek teremtője. Az azonban nem világos, hogy ki hozta össze a poklot? Lehet, hogy akkor ilyesmi meg nincs is? Meglehet, hogy csak azért találták ki e virtuális teret furfangos jóemberek, hogy a gyerekeket ijesztgessék? Azért, hogy egy életre berezeljünk, és emlékezzünk, ha rosszat teszünk, nekünk már annyi – vagy még annyi se? Az ördög és sátán lények pedig olyanok, mint Nintendo-ban a szerelő? (a kérdőjeleket itten is meghagyom)
Megfigyelték, hogy a ma használatos, egyetemessé vált vallásokban az alapvető egyéneket férfiakként írják le. Nem tagadhatjuk, el-férfiasítottuk az isteneket. Istennőként csak a bulvárlapok címlapján tetszelgő dizőzöket említjük. Nem csoda hát, ha a hölgyek harcba szállnak az emancipációért. Egyesek pedig elkeseredettségükben nemtelenné válnak – hátha így nagyobb az esélyük. Egyelőre azonban olyat még nem láttunk, hogy az urat, a sátánt vagy netán az ördögöt nőként jelenítenék meg. Nekem ez azért is furcsa, mert életem során nem egy hölggyel futottam össze, akit simán el tudnék képzelni az üst mellett vasvillával. Tudom, a gyengébb nem másra hivatott e földön, de azért emlékeztetnék, hogy az almát mégiscsak ők harapták meg…
A fantáziámon túl azonban javaslom, hogy egy picit járjuk körül az ördög témáját a tudományok érintésével is. A Sátán (héber eredetű szó) a zsidó, keresztény és az iszlám vallásban szereplő alak. A bibliában úgy említik, mint Isten ellen lázadó, kivetett angyal, mint az Úr és az ő teremtménye, az ember ellensége. Az Újszövetség sem tisztázza a helyzetet azzal, hogy az Ádám család történetében magát a kígyót mossa össze az ördöggel.
Az ördög, a kereszténység hitvallása szerint – Jézussal ellentétben – a Földön még nem öltött testet. Igaz, a biblia, a korán és különböző apokrif iratok is egy személyt ábrázolnak ugyan, de valójában egy szellemi hatalomról beszélnek. Úgy említik, mint „e világ fejedelme/Istene”, „maga a gonosz” vagy a „kísértő”. Nevén nevezve pedig úgy említik, mint a (görögből származó latin) „Diabolus” és a „Satanas”. A Septuaginta (a héber biblia görög nyelvű lefordítása) például keveri a két kifejezést – hol διάβολος hol pedig שָּׂטָן. Nem magamtól vagyok ám ilyen okos, a Wikipédia segített ki, onnan tudtam meg azt is, hogy a magyar bibliafordítások a sátán szót lemagyarítva vették át, azonban a „diabolus” helyett rendre az ördög kifejezést használják. Azzal kapcsolatban, hogy e szó honnan is ered, már megoszlanak a vélemények. Meglehet, az „urdung” (melyet az Urálon túlról cipeltünk magunkkal) vagy az „erdeug”, esetleg az „erdegv”, talán az „ewrdewgh” szavakból leképezve maradt ránk. Bizonyára finn barátaink e téren nem jöttek be a képbe, mert náluk az ördögöt sielunvihollinen-nek hívják.
Azt hiszem jobb, ha visszatérünk gyerekkorom fantázia világába – sokkal színesebb. Emlékszem, ha valakit megsajnáltam és szegénynek neveztem, nagymamám azonnal rákontrázott, hogy fiam, szegény az ördög, mert nincs lelke. Tehát, nekünk, mint emberi lénynek soha nem szabad sajnálnunk (sajnáltatnunk) magunkat – még ha úgy le is vagyunk gyatyásodva, mint a templomosok egere, mert van lelkünk. Ami persze a pokolra kerül, ha valami furfang árán (esetleg tudással, képességgel vagy szorgalommal) mégis meggazdagodnánk.
Azt a mondást pedig nem is firtatnám, miszerint a koránkelést maga az ördög találta ki, hogy betegyen az embereknek. Jóknak, rosszaknak egyaránt. Meglehet, ez nem is annyira tréfás, hiszen ott van Lucifer, aki az ördög/sátán kombó arkangyala, aki nem más, mint a „fényhozó”, a „hajnal fia”.
Azt pedig tényként könyvelhetjük el, hogy az ördög a részletekben lakik. Persze, a „nem minden bogár darázs…” mintájára, a részleteket az istenért se azonosítsuk magával a pokollal!
Soksor elgondolkodtam azon a logikai bukfencen, hogy a pokolra vezető út jó szándékkal van kikövezve. De miért is? Azt pedig végképp nem értem, ha a rosszak jutnak a pokolra, mégpedig azért, hogy elnyerjék méltó büntetésüket, akkor az ördög miért is kínozza őket, hiszen ő maga is rossz?
Nem is tudom, milyen következtetéseket merjek én levonni itten az ördöggel kapcsolatban. Talán azt, hogy a hit – és karbantartója a vallás – nélkül nem létezne túlvilág és nem reménykedhetnénk a mennyben és a pokoltól sem félnénk? De miért is fontosak nekünk ezek a megfoghatatlan, látszat helyek? Esetleg ezek szolgáltatnak nekünk egyfajta kapaszkodót, amely akkor szükséges, mikor a valós világunkban elveszítjük a talajt, a biztos pontot, mikor nagyon utolér valami, ami kegyetlenül le tud ám teríteni? (a kérdőjelek továbbra is ott maradnak).
Biztosan ismerik azt a történetet, mikor az ördög felkeresi Grünt, hogy adja el neki lelkét. Grün egy darabig morfondírozik, majd visszakérdez: – Esetleg tartós lízingről nem lehetne szó?
Nos, ha már a tréfálkozásnál tartunk, jöjjön egy orosz anekdota: Ördög meglátogatja a frissen munkába állt ügyvédet. – Te ügyvéd, én megteszlek téged a világ legsikeresebb ügyvédjének, cserébe viszont elragadom minden rokonodat, hozzátartozódat. Egy napot adok, hogy átgondold és jelezz, hogy áll e az alku. Ügyvéd naphosszat morfondírozik az első és egyetlen kérdésen: – Na jó, nem lesz rokonom, hozzátartozóm – de hol lehet itt a csavar?
De, mondok jobbat! A padon egy magából kikelt jóember, teli tüdőből káromolja az Istent és szidja az ördögöt. Éppen arra jár a rend komor őre. Csendben leül mellé és halkan megkérdi: – Uram, mi gond gyötri, esetleg segíthetek? Amaz csak magába roskadva ennyit mond: – Nézze meg! ezek a rohadtak most festették le a padot, és egy táblát nem voltak képesek ide tenni…