Fantazmagória

„Az életben maradás alaptörvénye, ahogyan azt a gonosz próféta hirdeti: «Ha megették juhaid a füvet, keress új legelőt – ha nincs szabad, hát vedd el a gyengébbtől»” (Shayat Cout Pho)

A költözés szörnyű dolog. Nem tudod, hol találod meg, hol veszíted el, ráadásul a szomszédokat sem ismered.

Vannak pillanatok, mikor a gyanútlan járó-kelő-fekvő, a nagy történéseket, felfordulást látván csak áll bambára, és nem tudja eldönteni, jól lát? rosszul hall? vagy már megint felesleges tapasztalattal látja el a sors? – ekkor csak figyel, és próbálja összerakni – mifene van itt már megint!? Én így vagyok most ezzel a két háborúval. (mármint a szomszédos csatatérrel és a piacon zajló összecsapással) Szorult helyzetében az ember – jobb híján – a pletykákra és indulatos polgártársaink acsarkodásaira hallgat. Nos, én most nem ezt teszem, hanem a fantáziám segítségével elrugaszkodok a valóságtól és megírom azt a fantazmagóriát (agyrémet), ami nem más, mint kitalálmány, egyfajta kép-mese – ami nem a fonóban és nem a nép ajkán született.

Egy majdnem igaz történetet mesélek el, egy majdnem örökké tartó birodalomról. Előre jelzem, hogy az eseményeknek annyi köze van a világ dolgaihoz, mint az ötlábú kutyának, mely gyorsabban fut, mint a hazugság. Az írásban feltűnő alakok mindegyike a képzelet szüleménye. A cselekmény helyszíne nem a jelenkor birodalma és nem Európa egy szeglete (hazánkkal szomszédos országa). Időben pedig akkor játszódik, mikor még demokratikus uralkodók voltak és az emberek demokráciában éltek-haltak kapaszkodva a szociális háló szakadozó szőttesében – mint pókéknál vendégségben a sorsát váró, békésen mélázó légy.

A rend kedvéért kezdjük úgy: egyszer volt, hol nem volt, messze, a semmi közepétől egy hatalmas birodalom, ahol olyan jóságos emberek éldegéltek, amilyet eladdig nem is hordott magán a jóöreg Föld. Ezek a jóemberek csupa jót akartak mindenkinek, de főképpen önmaguknak. Mint minden birodalom az Úr rezervátumában, ez is nehezen jött a világra, farfekvéssel és császárral. Mikor aztán felcseperedett, olyan érzete támadt, hogy ő is gömböcnek (nem tévesztendő össze a disznósajttal!) született, mit egy másik mesebeli társa, s szép lassan nekilátott a világ felfalásának. Mindenfélét válogatás nélkül bekapott (dagadó, big-burger, kecsapos lekvár juharsziruppal, kisebb-nagyobb települések, uradalmak, királyságok, földrészek, s végül a naprendszerünk bolygói…). Mikor pedig beteljesedtek a nagy jövendőmondó szavai: és a bőség kosarából mindenki egyaránt vehetett, a jognak asztalánál mind egyaránt foglalhatott helyet, ráadásul a szellem napvilága is beragyogott minden ház ablakán – megálltak, s egy álltó helyükben elzsírosodtak, el-tehetetlenedtek, mint bárki más tette volna egy tejjel-mézzel folyó kánaánban. ( Petőfi Sándor – A XIX. század költői c. verséből sajátkezüleg elferdítve) „E finita la commedia” – The end.

Fényesebb korszakában e mesebeli birodalom, nem ilyen volt ám! A jóságos, és az élet minden pillanatára megoldást nyújtó demokrácia betonpillérjeire alapozta létét, amely abból állt, hogy egy láthatatlan uralkodó szövetség, mindent megengedve, amit szabad, összefogta a népet, s arra terelgette, amerre hasznot hoz. Nem is lett volna igaz birodalom, ha nincs látványos feje, ezért móka-mestereket (influenszereket) jelöltek ki, akiket a nép rendszeresen megválaszt, éljenez/fújoz – s a tréfa kedvéért elnöknek szólít. (Panem et circenses!) Ez az udvari mókamester aztán azon túl, hogy elszórakoztatja népét, tudatja a miheztartást világszerte a „The Others” számára.

Abban az évben, mikor történetünk játszódik, két olyan jelölt lépett fel egymással szemben a frissen tákolt emelvényre, akiket igen jól ismert a felajzott embersereg. Az egyik az éppen leköszönt tréfagyáros, szárnysegédje „Lári néni” (mert ugye egy valamire való demokráciában akár a nők is udvari bohócot csinálhatnak magukból.) A másik pedig maga „Móka Misi”, akiről tudott volt, hogy fenenagy jómódban él, s a vagyonát firtató kérdésekre rendre magyarországi barátját említette meg: hát, Nincsi Sanyi! Ma már tudott, hogy ez utóbbi vitte el a pálmát – az udvarból és mind a mai napig keresik a hatóságok rajta. Történetünk főszereplője tehát nem ő, hanem Lári néni.

Lári néni világszerte híres volt fondorlatos mondásairól és a világrend felborításáról – a 44. Black Jack szárnysegédje volt, s a demokrácia zászlaját kitűzve, együttes erővel szétgányolták az arab testvérek szentélyeit. Családból hozott kapcsolatrendszere pedig odáig nyúlt, hogy férje maga 42. Ovális volt, aki arról híresült el, hogy… nem is igaz! Lári néni tehát joggal érezhette úgy, eljött az idő, hogy kilépjen az ismertségből és még az ismerősöknél is ismertebb legyen.

Minden valamirevaló választás az ígéretekről szól, így például Móka Misi kivetítette, hogy lehozza magát a csillagos eget is – legalább pár napra. E nagylelkűség olyannyira bejött a konzervatív többségnek, hogy íziben meg is választották. Lári néni éppen csak egy kolbászos lehelettel maradt el mögötte, azonban történetünknek mégis ő lett a főhőse. Ugyanis elárulta népének a tutit: ha eljön az ideje, ő és demokratikus barátai lesz az, aki kivezeti népét az erjedésnek indult kánaánból, s túrát szervez az újabb ígéretek földjére. E szívbe markoló mondattól az arra fogékony embereknek olyannyira tátva maradt a szája, hogy többen látni vélték, amint a paradicsommadarak egyik másik polgártárs szájpadlásán fészket raktak. Mint elmondta, nem a levegőbe beszél, hanem a mikrofonba, s tudja meg mindenki, hogy hamarosan nagy a baj! Valakitől (CIA, FBI, Pentagon, NFDA – National Association of Funeral Directors – Temetkezési Vállalkozók Nemzeti Szövetsége) ugyanis értesült, hogy a birodalom kellős közepén van egy hatalmas vulkán (Sárgakő Park, szuper vulkán), amelyik nem kevesebb, mint hatszázezer évente, a meséből ismert sárkány módjára, válogatás nélkül ki szokta lövelleni magából az évszázezredek alatt felgyülemlett koszt, ételmaradékot, szennyes ruhát és fáradt olajat. Tudósok pedig – köszönhetően a modern kártyavetés fortélyainak, egy algoritmussal – kiszámolták, hogy a hatszázezredik év küszöbére értünk, s az elkövetkezendő napokban bekövetkezik az annyi. Na, lett is nagy riadalom népszerte. Volt, aki azonnal csomagolni kezdett, s elindult Wala-Merre irányába. Mások kivárták a még esedékes szociális segélyt, majd betéptek és letettek a felindulásról – egy pár perc alatt megérkeztek a Zen Paradise Subway végállomására.

Lári néni azt is elmagyarázta, hogy az annyi, betesz a birodalomnak, és a nép nyelni fogja a hamut meg a fene tudja még mi mindent. Jön az armageddon (még tán’ Bruce Willis sem tud segíteni!) – de ő tudja a kiutat, tudja mit is kell tenni lávaömlés idején: őt követni. Konkrétumokra térve, megoldásként pedig felvázolta a „Nagy költözködés” (The Great Move Project) elméletét. Arra is kitért, hogy birodalma népe a tartós jólétben rendesen túlszaporodott, így csak az arra alkalmas egyedeket tudja megmenteni, – a szegregáció akár gyanúját is elkerülve – a társadalom hierarhiájában legfelül elterpeszkedő kiválasztottakat. Így tehát az elit kapott meghívást a „Noe Captain” névre keresztelt repülőgép anyahajón rendezendő after-party-ra. A cél pedig, az új-óhaza. Lári néni azt az óhazát nevezte meg, ahonnan 1492-ben valami tévedés folytán elkóborolt pár ember és a többit már tudjuk a történelemkönyvekből. Ugyan addigra már az óhaza minden négyzetcentimétere lakott volt – de egy ilyen apróság egy akkora birodalomnak nem jelenthetett akadályt. Egy frappáns mondást is előkapott retikülje zipzáras zsebéből, s meglobogtatta: „Ha egy úriember nem képes betartani a szabályokat – akkor új szabályokat hoz.” (“If a gentleman is not able to follow the rules – he makes new rules.”) A nép egy része egy szót sem értett Lári néni mély tartalmú gondolat-ömlengéseiből, a másik fele pedig már amúgy is Móka Misire tette le a voksát.

Lári néni, nem törődve az ideiglenes kudarccal rámutatott arra a földdarabra, amelyet kiszemelt új-óhazának. Ujja egy jelentős földdarabra tévedt az Óperencián innen, de a Kárpátokon túl. Nem vaktában csapongott, hisz pár éve már jártak arra honfitársai egy dereglyényi ideológiával, és rendesen felborogatták a szénakazlakat is. Íziben nevet is adott ó-újhazának: New-Promise Farm – (az Új Ígéretek Farmja. Oroszul: Земля Обетованная; ukránul: Земля Обітована). Lári néni a nagy bejelentéstől megtántorodva, felkapaszkodott egy fakó lóra és hatalmas pátosszal előadta a nagy nemzeti költő, Johnny Gold versének egy sorát, „… Van ott folyó s földje jó. Legelőin fű kövér. Megöntöztük és még meg is fogjuk pártos honfivérükkel, hogy termékenyebb legyen.” ( Arany János – Walesi bárdok c. verséből ferdítve)

Mikor aztán Móka Misi trükkjeit megunta a nép, a demokráciától fellelkesedve egy J. B. Show nevű fiatalember (akire a kaján krónikások a Birodalmi Lépcsőjáró nevet ruházták rá) kezébe adta a gyeplőt. Ő leporolta Lári néni ötletét, s belefogott a költözködésbe. Az előre megírt, de csak később megjelent történelemkönyvek pedig az ő nyakába varrták az ó-újhaza tereprendezésének minden keservét. Show must go on! – skandálta a tapsviharban még talpon maradt tömeg s a vezér, mosolyogva egy keze ügyébe akadt bölcsességgel vágta ki magát a közvéleményből: „A demokráciának és a liberalizmusnak ára van!” (Defending democracy and liberty is never without cost – 2022.02.15. – kilenc nappal a történtek előtt). Rögvest törvénybe foglalták a parancsot – mindenki húzzon fel bakancsot! s ezzel a nagy költözködés elkezdődött.

Minden valamirevaló költözködés legalább egy tisztasági festéssel kezdődik, így a birodalmi katona-hajókra felpakolták hát a festőállványokat, az oltottmeszet, valamint a béke kedvéért gyutacsot és puskaporos hordókat. Vittek magukkal piacképes valutát, tüzes vizet és üveggolyókat is – hisz ez utóbbiak már ötszáz valahány éve is bejöttek. Megérkezvén a tett színhelyére, első dolguk volt, hogy aprópénzen (cent) megvették a helyi törzsfőnököket, majd jobb ötletük nem lévén – a jó öreg római elvet, későbbiekben XI. „Óvatos” Lajos (Louis le Prudent) mottóját kapták elő, „divide et impera!” (oszd meg és uralkodj!). Összeugrasztották tehát őslakosokat a rokonaikkal. Rokonokra amúgy is pikkeltek a szomszédok, mert igen elkanászkodtak az utóbbi időkben, hiszen ők szállíthatták az ottani királyi udvarokba a tűzifát meg a lámpaolajat. Az pedig már elkezdte kormolni a helyi uralkodók szemét, így örömmel adtak utat indulataiknak. Szomszédok – felkészülvén az érkezők fogadására –, egy messziről jött indiai guru által tartott jóga tanfolyamon, szorgos munkával elsajátították a mozdulatot, hogyan lehet lótusz ülésben önmagukat úgy tökön rúgni, hogy az ne csak fájjon, hanem még fázzon is.

A helyzet hamarosan nagyon eldurvult. Egy svéd lány-gyermek, bizonyos Greta Thunberg például szót is emelt – tulajdon két kezével. Előre szegezte szigorú tekintetét, ráakasztotta kiskabátját, és csak annyit mondott: „Amit épp most teszünk vagy nem teszünk, az befolyásolja majd az egész életemet, és a gyerekeim és unokáim életét is. Amit épp most teszünk vagy nem teszünk, én és a generációm nem tehetjük meg nem történtté a jövőben.” Majd e nehéz szavak vízre bocsátását követően, kábultan hátradőlt egy hokedlin (hazai áruházakban „ODDVAR” néven van forgalomban), és hívei visszajuttatták szüleihez a Vikingek földjére.

Most, e megemelkedett pillanatban jutott eszembe egy örökérvényű mondás: A nézőpont mindent drámai módon képes megváltoztatni. Még a koronavírus is hőssé válik, amikor rájössz, hogy a Földet maga az emberiség fertőzte meg.

E rövidke kitérő után úgy érzem, eljött a pillanat, hogy elfújjam a gyertyát. A mesének én itten véget is vetek, nehogy rosszakat álmodjunk a végén. Nyugodjon mindenki békében és aludjon jól, hiszen tudjuk, valaki mindig őrzi az álmainkat – van, mikor annyira, hogy még mi sem férünk hozzá. A fantazmagóriámról pedig még találgatásokba sem érdemes bocsátkozni, hiszen demokráciában élünk, ahol mindenki azt hisz el, amit csak akar.

Lazításképpen pedig egy napjainkban keletkezett orosz tréfát osztanék meg: Csodatevő, a köré összesereglett gyógyítandók közé lépett, s meglátott egy kisfiút két mankóval. Égbe emelte kezeit, s e szavakat kiáltotta: Fiam, dobd el a mankókat és szaladjad! A gyerek elhajította a mankókat és futni kezdett. Csodatevő elégedetten a mellette állókhoz fordult: mi baja volt a gyereknek? – Neki, semmi. A nagymamához igyekezett a két mankóval, hogy az ide tudjon járulni a csodatevő elé.