„Minden ember más és más. Akinek nem tetszik ez a felállás, az másabb szeretne lenni mindenki másnál.” (Shayat Cout Pho)
Figyelem! Előre jelzem, hogy a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatok merültek fel bennem. Még mielőtt valaki felidegesítené magát, s édesanyámat keltegetné örök nyugalmában – jelzem, hogy nem elméletet, esetleg filozófiai fejtegetést, vagy az orvostudomány felismeréseit szeretném itten boncasztalra kiteregetni. Kiváltképpen nem ítéletet alkotok és hirdetek. Még azt sem mondanám, hogy véleményt formálok a körülöttünk zajló ember-társadalom átalakulási folyamatairól. Egyszerűen összegezném észrevételeimet, és ahol összefüggéseket vélek felfedezni, ott szólok. Jó lesz így?
Szóval, dőljünk kényelmesen hátra – de csak olyan ülőalkalmatosságon, ahol van háttámla! – és akkor kezdem.
Első találkozásom a mássággal tizenhat éves koromban volt. Nem én kértem és hajlamom sem volt rá. Mivel későn érő típus voltam (vagyok), így elég kölyökarcom volt. Vonattal utaztam este Budapest és Székesfehérvár viszonylaton. Akkoriban még tömöttek voltak a vonatok és családias, füstös félhomály lengte be a koszos-büdös vagonokat. Nekem a peronon jutott egy ülőhely, azon a bizonyos lehajtható, ronda-zöld műkrokodil bőr ülőkén. Üldögéltem, zötyögött és engem szép lassan lenyomott az álom. Nem volt egy kényelmes pozíció, de állva még morbidabb lett volna. Egyszer csak arra ébredtem, hogy nyakam kitekeredett, zsibbadt – mint mindenkinek szokott ebben a pozícióban. Amint kinyitottam szemem látom ám, hogy egy középkorú férfi áll mellettem, háttal a peronon áthaladóknak. Kezeivel kitámaszkodott a WC és a peron fala között, s úgy tett, mintha aludna (állva!). A gond csak az volt, hogy nadrágja slicce le volt húzva és férfiassága párzásra előkészített állapotban, nagyjából az én fejem magasságában legelészett. Most leírhatnám, hogy én, a hős felugrottam és rendet tettem az elferdített világban, de nem ezt tettem – szép csöndesen behunytam a szemem, alvást imitáltam és bíztam benne, hogy a történetnek nem lesz kanyargósabb fordulata. Nem lett. Pár perc elteltével az úr elpakolt és eltűnt. Nem tudom a szakemberek hogyan is hívják az adott esetet, de bennem egy életre nyomot hagyott.
24 éves voltam, mikor egy barátommal elmentünk Olaszországba. Mivel pénzünk semmi, így a legolcsóbb utazási formát, az autóstoppot választottuk. Akkoriban általános volt az ilyesmi. Sajnos Nápolyban ellopták barátom hátizsákját, így ő visszafordult. Én pedig egyedül folytattam az utam. Az első autó, amely megállt egy Alfa Romeo volt. Beraktam hátsó ülésre a cuccom, s a vezető, egy torzonborz fejű férfi intett, hogy üljek melléje. Én elmondtam, hogy Pompejibe igyekszem. Alig mentünk pár métert, mikor Rómeó rátért a lényegre, és elkezdte simogatni a combomat. Én ráhúztam a kezére, mire ő közölte, hogy nem is érti, miként akarok én Pompejibe jutni, ha még arra sem vagyok hajlandó, hogy ő kiélje rajtam ferde hajlamait. Én úgy döntöttem, soha ne lássam Pompejit, ha ez a belépő. Ismét megkegyelmezett a sors, és az úr kitett az autópálya kellős közepén.
Azt mondják ahhoz értők, hogy az a fiú, aki apa nélkül nő fel, nagyobb eséllyel lesz homofób. Nos, ha valaki, akkor én nagyon apa nélkül nőttem fel. Tudom, a másság aberrált változatával futottam össze. Azonban életem során nem sikerült megtapasztalnom azt a pozitív aspektust, amivel a társadalom rendezgetői a toleranciát kapcsolják össze. Továbbra is ketyeg bennem a kérdés – van ennek a történetnek netán nem aberrált változata is? Ha van, én abba sem szeretnék belekeveredni.
Úgy gondoltam, ide idézek egy frissen megjelent megközelítést, mely megpróbálja tisztázni a másság fogalmát: „A másság egy kimondottan szociálpszichológiai fogalom. A személyiségpszichológia, az individuál-pszichológia azt mondja, minden ember egy egyedi, megismételhetetlen csoda. A másság kultúra- és társadalomfüggő fogalom. Például az ókori Rómában nem is számított valamire való fiatalembernek az, akinek nem volt egy idősebb férfi szeretője, tanítója, támogatója. Abban a korban ez nem számított másságnak, sőt, majdnem társadalmi elvárás volt. A kereszténység térhódítása óta ez megváltozott. A másság relatív fogalom: kikhez képest, mihez képest más valaki, illetve egy adott kultúrkörben, társadalomban mi számít másságnak, az milyen megítélés alá tartozik erkölcsileg. Minden korban voltak és vannak fiatalok, akiknél az számít pozitívnak, ha valaki minél inkább szembeszáll az általánosan elfogadott normákkal, szabályokkal, még akkor is, ha az neki személyesen is rossz. A sok frusztráció, a hátrányos helyzetből, kisebbségi érzésekből fakadó kompenzálás azt okozza, hogy az ő társadalmi formációjukban ellentétes előjelűvé válnak az értékek.” (ujszo.com)
Nos, ha mindent nem is, de már sok mindent sejtünk, de hol van még a tisztánlátás!?
Na de a másság, nem csak a szexuális identitás körül fedezhető fel. Jóléti világunk kitermelt egy sor olyan társadalmi erjedést, amely célja elkülönülni a tradicionális elemektől, s valami olyat tenni, olyanná lenni, ami nem az elvegyülés, hanem a kitűnés (talán, a mindenkinek járó 15 perc hírnév?). Képszerűen úgy fogalmaznám meg, hogy a 30-as tálca tojás közepén egy nyers hímes tojás. Joggal mondhatnánk, hogy addig gond semmi, míg ez az egy tojás csak színeskedik és nem zápul meg. Aztán, a gondot tetézve, nem kezdi a többit zápítani. De valahogy a kitűnésnek van egy olyan sajátossága, hogy nem elégszik meg az ön-zápulással. Talán a saját körülmények elfedése okán – kényszeresen elkezd zápítani. Hogy miért? mert semmit sem ér egy záptojás a tálcán, ha nem aktív. A zápítás pedig egy idő után követőkre talál, s elindul egy társadalmi zápulás. Azok az előrehaladott nyugati társadalmak, amelyek eljutottak a demokrácia azon szintjére, ahol a jog olyannyira mindent biztosít, hogy egy tömeggyilkos akár tolerált ideológussá is képes emelkedni (Anders Behring Breivik), ott teljes joggal merül fel az igény, hogy az zápíthasson, akinek ehhez kedve van. A társadalom pedig arra lett megtanítva, hogy elfogadja ezt a jogot, és tiszteletben tartsa – had’ zápuljon, akinek erre meghozzák a kedvét.
A napokban egy amerikai baráti család tizenkét (12!) éves unokája (számomra) megdöbbentő vallomást tett közzé a világháló egy közösségi oldalán. Boldogan jelezte mindenkinek, aki szembe jött, vagy hátulról közelített: ő rájött, hogy az átlagostól eltérő életű emberek közösségéhez tartozik, s mától hithű LGBTQ+ életet él. Biztos mindenki tudja miről beszél az idejekorán személyisége teljes tudatába érkezett kislány, de azért tisztázom: Lesbian, Gay, Bisexual, Transgendered, Queer, „+” (Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű, Queer /maradjunk annyiban, hogy furcsa/, „+”) El nem hinnék! a „+” jel mutatja, hogy ezen csoportokon kívül, valakiknek sikerült kitalálni olyan rendeződést, ami még ezeknél is cifrább. Nem engedem szabadon a fantáziámat, mert még ötleteket adnék.
Előbb azt hittem, valami tréfa, de mikor láttam, hogy a család minden tagja megtapsolta és üdvözölte, hogy végre megfogalmazta élete alapvető irányait a kislány – én, piszkosul hülyén kezdtem érezni magam. (Mint BMW-s a külső sávban…) Megöregedtem. Nem tudom követni a fejlődést, lemaradtam és mostantól számíthatok rá, hogy hamarosan levénhülyéznek. Keservesen felidéztem magamban, nagymamám elkenődött, lemondását palástolni nem képes arckifejezését, mikor a hetvenes évek elején, Nyíregyháza vasútállomás peronján, életében először meglátott egy hippi párt. Hát, én is eljutottam ide? Vagy a világ szaladt ki alólam? Maradi, s bizonyára konzervatív is vagyok.
Nem szeretnék én itten eltörni egy pálcát, főleg nem egy még tinédzser sem, éretlen kislány feje fölött, de bennem azonnal megfogalmazódott egy kérdés: Barátaim! Mifene evett belétek ottan!?
Aztán rögvest belém nyilallt: hopp-hoppá! mi van, ha a nemzetközileg elismert pszichiáter professzor-nagymamának, nagy tekintélyű, közszereplő-tisztségviselő nagypapának, művész-pszichológus édesanyának, kisiklott életvitelű édesapának, komoly végzettséggel bíró nagynéniknek, nagybácsiknak, tisztes rokonságnak van igazuk? Én meg felsülök, mint német rokon a Plattensee-nél. Gondosan hallgattam, s felidéztem Ady Endre vonatkozó sorait: De ha a piszkos, gatyás, bamba – Társakra s a csordára nézett, – Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett. (A Hortobágy poétája)
Az orvostudományban jártas jóemberek, szociológusok, társadalom kutatók, és egyéb viselkedéssel foglalkozó, tudományos munkát publikáló szakértők nálam jóval mélyebben fürkészik a folyamatokat, s munkájuk során bizonyára arra is rájöttek – amit én, magamba fordult helyzetemben, egyfajta kapaszkodóként élek meg –, a világ társadalmának egy jelentős hányada nem nyitott annyira, hogy magába fogadja a másság avantgárdjait. Röviden: elzárkózik a zápulástól. Márpedig ez az ellenkezés, fejlődés-kerékvető magatartás, rendesen meg tudja bántani a demokrácia minden joggal felruházott entitásait. Miután odaadtam búnak a fejem, azon gondolkodtam el, csak nem elkezdődött valami világátalakulás? Csak nem az történik már megint, hogy a világ kb. 15%-át adó nyugati, demokratikus társadalmak rá akarják kényszeríteni a maradékra az általuk tökéletesnek vélt fejlődési irányt? Tán’ nem azért csapnak össze a mostan harcban álló felek, hogy a másikat meg(le)győzzék? és a világban jelenleg zajló, birodalom-mentési konfliktusok gyökereiben ott hordozzák a különböző társadalmak egymással való szembenállását? Esetleg, már megint a tradicionális és a formabontó összecsapása? Az előbbi ugyanis nagyon megrekedt, az utóbbi pedig nagyon előre szaladt? A különbségek pedig annyira látványosak lettek, hogy a minőségi változások mennyiségibe csaptak át? Hagyom is így az egészet, kérdőjelekkel a végén.
Ezeket a kérdéseket tettem fel magamban, sorban, egymás mellé, mikor eszembe jutott tanuló éveim felejthetetlen mágusa V.I. Lenin, mindig bazsalygó ábrázata, s az ő nagy műve: Mi a teendő? (Что дѣлать? 1901-1902 – Száműzetés Kiadó) Mivel (bizonyára, csak én) nem találtam benne az adott világunkra érvényes útmutatót, így előkaptam Samuel P. Huntington politika tudós – a máig alapműnek számító, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása (1996) kötetét. Huntington, anno úgy vizionálta a jövőt, hogy hamarosan civilizációk fognak egymásnak esni, s meg fognak vívni valami csatát azért, hogy megvédjék saját igazukat. Gondolatait az vezérelte, hogy ez a jóember nem értett egyet egy honfitársa, bizonyos Francis Fukuyama nevű figurával, aki 1989-ben feltette a kérdést: A történelem vége? E fiatal, ambiciózus fiatalember, (másképpen hangzó nevével ellentétben) az Egyesült Államok Külügyminisztériuma kezdő hivatalnokaként, megpördülve a demokrácia ópiumától – olyan megállapítást tett, hogy a liberális demokrácia “az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja”, “a kormányzás végső formája, s mint ilyen az egyetemes történelem vége lehet”. (endizmus – a nyugati demokrácia az emberiség beteljesülése. Ennyi és kész! a trafik bezár…) Samuel Philips ezzel ellentétben úgy okoskodott, hogy világunkat a szovjet kommunizmus összeomlása után nem a nyugati liberális demokrácia végleges diadala határozza meg, hanem a különböző vallásokon és kultúrákon nyugvó civilizációk összecsapásai. Körülnézve a világban, joggal feltételezte, hogy nem mindenkinek felel meg a Nyugat által szorgalmazott hit, és ezért arra kell felkészülnünk, a különböző kultúrák és civilizációk meg fognak küzdeni, ha kell háborút fognak vívni az általuk igaznak vélt értékrendjükért. Mindezen felül pedig megfogalmazott egy nagyon találó és egyre aktuálisabb gondolatot: „A Nyugat – pontosabban a nyugati civilizáció – puszta fennmaradásának az a feltétele, hogy elfogadja: érdekeit egy többcivilizációs világrendben kell érvényesítenie, s a modernizáció nem jelenti azt, hogy a kínai, a buddhista, a hindu, az iszlám, az ortodox keresztény vagy épp a még csak kialakulóban lévő afrikai civilizáció átveszi a nyugati – vagy amerikai – értékeket.” (The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order – 1996) Nos, mindehhez én nem tennék már hozzá semmit, hisz (ha nem is látjuk, de) figyeljük, mi megy végbe napjainkban.
Hát, drága barátaim, a civilizációk összecsapása megkezdődött. Amit viszont (egyelőre) nem értek, az a ferde ideológiák szerepe az adott történetben. Mit keresnek már megint a felmelegített (egyelőre még nem fasiszta, de már) náci eszmék a civilizációk küzdelmében? Esetleg ez a jelenség nem más, mint a nyugati birodalom megmentésének szánt, már a II. V.H. idején is bevált trükkjeinek visszatérése? Az utóbbi időkben nem egyszer felmerült bennem a kérdés: tisztában vannak-e azok a szláv nációk, akik mostanában harcba menetelnek egymás ellen, hogy a civilizációs összecsapásban nekik egy oldalon kell állniuk, hiszen belőlük soha nem lesz Nyugat? Észrevették-e, hogy meg vannak vezetve? Hogy átvágták őket, s furfangos pénz-emberek, ügyes politikusok, fillérekért, slicc-gombért, üveggolyóért, orr előtt elrántott mézesmadzag szagáért „Ki nevet a végén?” nevű társasjátékot játszatnak velük? Tudja-e egyáltalán az a szerencsétlen, (összezavart, fasiszta/náci) jelképekkel és német feliratokkal agyontetovált masírozó fiatalember (immáron, a D-Day (1944. június 06.) mintájú rágógumit rágó és napszemüvegben elpusztulni induló szláv polgár), hogy mi a cél? Mikor vállára kapja a málhazsákot, édesanyja, barátai, kedvese felteszi a kérdést búcsúzáskor: minek mész te oda? – akkor mit felel? Még mielőtt mi adnánk meg helyette valami bagatellt választ, javaslom gondoljuk át még egyszer!
Mostanában láttam egy, a szomszédunkban uralkodó állami propaganda által közzétett buzdító plakátot, melynek konkrét szövege: „За нашi мегавати! Iдемо убивати!” („A mi megawattunkrét! Megyünk ölni!”) Jól van – gondolhatnánk, hiszen a lelkesítő lózungok sokszor túloznak és nem az az értelmük, hogy logikát hordozzanak, hanem irányt, célt vetítsenek előre, lelkesítsenek. Na! de a kép, amin az adott lelkesedés díszelgett, az fogta meg igazán a lelkemet. Acélos-szürkületben, egy konkrétan náci tiszt (felfelé kanyargó tányérsapka, bőrkabát, vaskereszt…), valami zavaros zászlók alatt egy had, zord tekintetű német katonával (náci rohamsisak, géppuska, morduló tekintet…) masíroz valami nagyon komoly irányba. Azonnal felmerült bennem a kérdés: Emberek! már megint megbolondultunk!? Az nem lehet, hogy én látok csak rosszul!?
Egy darabig azt hittem, van remény, hogy tisztábban lássak a másság tekintetében, mint pár sorral ezelőtt. Aztán megtorpantam, s felmerült bennem – talán mégsem én gyöpösödtem be idejekorán? Felbátorodva az iménti gondolatokon, egy picivel tovább lépve pedig, még az is felmerült bennem: a jelenlegi felfordulásnak lehet-e az a célja, hogy az egyik civilizáció meg szeretné őrizni a homo sapiens-t, mint az emberi faj utóbbi időkben népszerűvé vált egyedét, a másik pedig valami újat, valami másságost (tegyük fel, esetleg a homo alterius – más ember) szeretne ráerőltetni a tradicionális formákra? Kivéve ezzel a természet kezéből a gyeplőt? Ugyanúgy, mint anno a sarki (nem fűszeres, hanem) generalisszimusz, Joszif Visszarionovics Sztálin (იოსებ ჯუღაშვილი) aki egy bajszos-pipás pillanatában (a másik, kisebb-bajszos felett aratott győzelmének mámorában) – eldöntötte, hogy a nagy Szovjetunióban akkor süt ki a nap, mikor azt ő akarja és hétfőtől pedig visszafelé fognak folyni a folyók…
Nem szerettem volna összekeverni a másságos kérdéskört a jelenleg zajló civilizációs katyvasszal – de sikerült. A frontról érkező híradások árnyékában pedig már szinte limonádénak tűnik az a hír, hogy a szomszédos (nálunk jóval előbbre tartó, liberálisabb és mindenkit befogadóbb) Ausztria, Stájer tartományában három fiatalember (Marko 32; Marcel 35; Michael 24), ország-világ előtt kimondta egymásnak a boldogító igent. Nem is tudom, mit szól ehhez a helyi muszlim közösség? Én azonban el is képzeltem az örömapákat, örömanyákat (szám szerint hat fő) a tarka, szivárványszínekben pompázó nászmenetben, kantáros bőr-rövidgatyás, fúvósokkal megspékelt sramli zenekar kíséretében. Biztosan a rokonság is büszkeséggel feszült ki, valami reneszánsz cicanadrágban, és belengetett egy nagy, mindent beborító – az Andrássy útról ismert – zászlót. Nem élcelődnék én e jelenséggel tovább, hiszen inkább tiszteletet érdemelnek ezek a srácok/lányok/srácok (tetszőleges felfekvésben). Hiszen, zavaros világunkban már az is nagy dolog, ha két ember megérti egymást egy házasságban, három pedig kifejezetten kalapemelést érdemel! Ha igyekeznek a fiúk(lányok), hamarosan az együkük (random), akár még teherbe is eshet – hiszen, ivarérett fiatalokról van szó. Az újszülöttnek pedig garantáltan a csodájára fognak járni.
Van egy nagyon frappáns teszt, miként döntsd el, hogy a belső világod melyik irányba húz. Képzeld el, hogy fekszel egy ágyban, ahol jobb oldaladon életed álma, egy gyönyörű hölgy. Bal oldaladon pedig egy csinos, kidolgozott testalkatú, mosolygós, de hajlamaiban némileg más fiatalember. A mindent eldöntő kérdés: melyikőjüknek fordítasz hátat?
Javaslom, az ne tréfáljon az adott problémával, aki érintett. Én pedig felhoznék mentségemre egy orosz anekdotát: Tegnap elmentem vért adni. Erre egy sor váratlan kérdést szegeztek nekem: honnan van? Kié? Hol szereztem a kannát?