„Vannak pillanatok az életben, mikor nagyjából annyit tudunk, amennyit nem értünk.” (Shayat Cout Pho) Biztos mással is történt már olyan, hogy a környezetből érkező információkra reagálva felállt karján a szőr és úgy érezte, mintha valaki bebújt volna bőre alá, felkúszott egészen a zsigerekig, nehogy-már-jó-legyen (diszkomfort) érzést kelteni. Nos, nálam ez a napokban megtörtént.
Svéd barátainknál jártunk vendégségben. Kedves, értelmes emberek. A férj 600 évre visszamenőleg lekövette családfáját, büszkén elmondhatja, hogy nem talált vándort, aki elhagyta volna a Skandináv kályha melegét. A hölgy némileg tarkább géntérképet tudhat maga mögött. Nagypapája kozák felmenőkkel büszkélkedhetett, s a Szovjetunió szétesésének éjszakáján, a kondér mellől, tömött szatyorral oldott kereket. Mivel fontos posztot töltött be az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelső Tanácsában, (röviden Ukrán SZSZK (ukránul: УРСР – Українська Радянська Соціалістична Республіка; oroszul: УССР – Украинская Советская Социалистическая Республика – a Szovjetunió egyik tagállama volt 1922–1991 között.) úgy vélhette, meg van a kellő egzisztenciája, hogy családjának egy békésebb jövőt teremtsen – Svédországban. A nemzeti identitást azonban lelkesen ápolják, s örökítik nemzedékeken keresztül. Unokája ugyan már éppen csak megérti a szláv nyelvek hangzását, azonban nemzeti önérzete ellensúlyozza e hiányosságát. Férjével egy általuk létrehozott, igen sikeres vállalkozást visznek, s nyugalomban élik világukat. Kellemes környezetben és jó hangulatban elfogyasztottuk a jelképes ebédkét, majd szóba kerültek az élet nagy dolgai. Sajnos óvatlan, vagy talán elővigyázatlan voltam. Egy ügyetlen pillanatban nem tudtam kikerülni a világban zajló események sodrát, belepiszkáltam a darázsfészekbe, s említést tettem az ukrajnai konfliktusról. Mivel évtizedek óta ismerője, szakértője vagyok a terepnek és a történéseknek, úgy véltem, otthonosan mozgok a zavarosban, s megvillantom jártasságomat – nem kellett volna… Tapintatlan megjegyzésem, miszerint a két nép közötti csetepaté tudatos előkészítő munkával lett kimesterkedve, s messze nem arról szól, hogy egy elnyomott népet ki kell szabadítani az agresszor karmai közül – rendesen feltolta a hallgatóság szemöldökét. Mikor pedig számból elhangzott a testvérháború szó, mint terminus technicus, lecsapot az a bizonyos FI relé (tudják, az a láthatatlan megmentő, aki kiterjeszti védőszárnyát, mikor belebabrálunk a konnektorba) Nem engedte a feszültséget ráfutni a hálózatra. Megfagyott a hangulat és én csak álltam, úgy éreztem magam, mint aki hashajtó bevétele után kiment az utcai tömegtüntetésre. Nem vártam vitát, s nem is lett. Annyit azonban még – szőrmentén – sikerült megtudnom, hogy a két nép közötti irgum-burgum nem újkeletű ám, hiszen már a II. világégésben is harcoltak egymás ellen… Éppen felfejlődőben lévő lelkesedésemet az új megismerése irányába a házigazda (e szerepet ottlétünkkor ideiglenesen a férj vállalta fel) – aki egyébként közegből hozottan nem ismeri a vitát, csak a feltétel nélküli kompromisszumon alapuló diskurzust – azonnal letörte. Megemlítette, hogy megtelt a levegő aggodalommal, s akár még indulatok melegágya is lehet a közeg, amibe keveredtünk. A terefere bocsánatkérésemmel zárult le – nem a véleményem mibenléte miatt, hanem mert elmondtam. A társas kapcsolat további részét homokba dugott fejjel éltük meg, s előkerült az időjárás, valamint az emelkedő rezsiköltségek – harag nélkül váltunk el, vegyes érzelmek kíséretében.
Enyhén dezsávű (franciául: Déjà vu „már láttam”) érzés tört rám. A kilencvenes években volt szerencsém belekeveredni liberális, szamizdatos környezetbe, ahol külföldről visszaérkezett 56’-os magyarok rendre elmondták, hogy ők azért mentek el anno, mert tudták mi a probléma, és a megoldásra is lett volna ötletük, de jobbnak látták, ha kiszállnak ebből az egészből. Kívülről azonban továbbra is jól átlátták a helyzetet, és aktívan bekiabáltak a lelátóról – míg a bíró le nem fújta a meccset, persze nem miattuk. Akkor aztán (anno 1989) befutottak a pályára, és csak futottak-futottak, tán még most is futnának, ha rájuk nem esteledett volna.
Hazatérve pár pillanatra magamba fordultam, s odabent, az első szembejövőnek feltettem a kérdést: mifenének agyalok én itten a világ sorsáról? Mit gyötröm én magam véleményem megformálásán, kinyilvánításán és következményeinek viselésén? Persze a visszhangon kívül senki nem válaszolt. G.B. Shaw (1856 – 1950) tisztes kort megélt, Nobel-díjas ír drámaíró megjegyzése jutott eszembe: “Two percent of the people think; three percent of the people think they think; and ninety-five percent of the people would rather die than think.” – (Az emberek két százaléka gondolkodik; három százaléka gondolja, hogy gondolkodik, kilencvenöt százaléka pedig inkább meghalna, minthogy gondolkodjon) Kalkuláljunk csak! jelenleg kb. 8 milliárdan bírjuk a földi létet. E társaságból tehát, uszkve 160 millióan gondolkodnak. Szerintem elég is ennyi. Gondoljunk csak bele, ha itten mindenkire rájönne a gondolkodás kényszere (akár naponta többször is), mint mondjuk a szapora székelés – olyasmit is kigondolnánk (tömegével!), aminek az ellenszerét már nem érkeznénk feltalálni. Hát mennyivel egyszerűbb, ha a kaptafa marad a suszternél – annál a bizonyos két százaléknál…
Szomorúan kell megállapítanunk, hogy az emberi gyarlóság naaagy-fekete vonata ismét begördült arra a bizonyos Százéves pályaudvarra (Gerendás Péter). Sokan már alig várták, másokat pedig rettegéssel és félelemmel tölt el érkezése. Érkezése azt demonstrálja, hogy világunk ismét kettéhasadt. Az emberek csendben, kis batyujukat összekészítve elkezdtek rendeződni, mégpedig a szelekció legdurvább törvényei szerint – vagy ide, vagy oda – különben a középen tátongó szakadékba. Nem tudom, hogy milyen rendező elv (érzelmi, indulati, ösztönökön, vagy tudattalan befolyások mentén) kezdte szeparálni az emberiséget, de azt látom, hogy a törésvonal szélei egyre markánsabban távolodnak egymástól. Az egyik parton hullanak, aggódnak, keserv, brutalitás, a másik oldalon pedig klímaválság, légszennyeződés, globális felmelegedés, mentális meghűlés, tudatosan létrehozott caecus macula (vakfolt) tömkelege. Nagyot sóhajtottam és egy banális gondolat jutott eszembe: aki annyi mindent megélt, mint én, az nálam jóval idősebb lehet – hát miért kell nekem még ez is? egyébként is, miért tolom én ki állandóan a fejem éppen akkor, mikor kaszálnak? Mit feszegetek én itten állandóan!? Sikerült annyira belesodornom magam a lendületbe, hogy legszívesebben bekiáltottam volna a közéletbe: Kedves Barátaim! mifene megy már itt!? (A széleskörű érthetőség kedvéért: My dear friends! what the hell is going on here? – Дорогие друзья! черт возьми, что здесь происходит?) De nem tettem. Megittam egy forró teát, magamra rántottam egy meleg takarót, egykedvűen néztem amint egy ziháló rémkép futott el mellettem kezében Bertolt Brecht, Állítsátok meg Arturo Uit. (Der aufhaltsame Aufstieg des Arturo Ui – 1941) című színművének kéziratával. A jó öreg Brecht anno úgy vélte látja beomlani az alagút végét, és – még idejében – szólt is – de a folyamatok csak csörgedeztek a maguk medrében. A műben nemcsak Hitler és a nácik gengsztermódszereire derül fény, hanem arra a társadalomra is rámutat, amely vele szövetkezett, s ebbe a szövetkezésbe keservesen bele is bukott. Egy másik jóember, bizonyos Mark Twain pedig meglengetett egy elferdített bölcsességet: “History doesn`t repeat itself, but it does rhyme.” (A történelem nem ismétli önmagát, de rímel rá.)
Meglehet, csak én nem figyelek, de egyelőre én azt látom, hogy korunk Arturo Ui mutánsa nem is egy meghatározott személy, hanem egy – újkeletű kifejezéssel élve – kollektív személyiség (Corporate Personality), melyet úgy lehetne krétával körbe rajzolni: Egy személyiséggel rendelkező társasági, önálló jogi létezés, amely elkülönül létrehozóitól, tulajdonosaitól, irányítóitól, működtetőitől. Ezt nevezik úgy, hogy a „the veil of incorporation”. Az adott kifejezésre számos magyarázatot találni, de én úgy vélem, a legtalálóbb – az ismeretlenség leple. Olvasatomban ez azt jelenti, hogy egy, vagy több garázdára hajlamos személy alakít (létrehoz, vagy egyszerű, kötelékkel összefog) több azonos irányba tendáló folyamatot, s az (ütköztetett) egyéni érdekeknek megfelelően mozgatja. Igen kérem tisztelt olvasót, hogy saját és e sorokat leíró érdekében, most ne engedje szabadon fantáziáját, s ne kezdjen agyalni mindenféle nemzetközi egylet, társulás és szövetség számbavételén! Gyakorlatilag fülön csíphetetlen szerveződésről van szó, hisz az elképzelésnek se gazdája, se felelőse. Nos, ők a bőr alá furakodók, akik nyomában ott marad az a bizonyos bőraláfutás. Történik ugyanis, hogy egyén bebújik a kollektíva háta mögé, elkövet, majd letagad és odébbáll – cáfolja, hogy bármi köze. Ami vele összefüggésbe hozható, az valamikori hivatali kötelessége, vagy felsőbb utasítás (parancs) teljesítésének terméke. Korunk talán legzseniálisabb találmánya! (na jó, az elemes fogkefét és a motoros fülpiszkálót nem képes felülmúlni) De mit tesz a közvélemény, az érintett tömeg? (félve merném 95%-nak nevezni, de a mennyiség mindenképpen közelít ehhez a számhoz) nos, nincs érkezése! Hát meg kell értenünk, hisz éppen hétvégi bevásárlás után van, s a frissen kapott mézesmadzaggal elüldögél a reality show-k árnyékában. Reklámszünetben pedig zsigerből felteszi a kérdést: „Mit csináljunk és ki a hibás?” A válasz ugyan nem érdekli, de én elmondom: nos, szerintem most ott járunk, hogy a Corporate Personality szorgosan intéz, a hibásokat meg majd később megtaláljuk – természetesen nem az adott társulatól. A közállapotokat nagyon hasonlatosnak érzem ahhoz, mint mikor ellopták a lábtörlőt, de tisztességes tolvajjal volt dolgunk, hisz felakasztotta az alatta talált bejárati ajtó kulcsát a kilincsre.
Gyerekkorom rémálmai közé tartoznak az „egyszeri ember” viccek. Nem hiszik el! most, felnőttből kifelé hajló fejjel kezdenek leesni azok a poénok, amelyeken anno még mosolyogni sem nagyon volt ingerenciám. Az egyik ilyen tréfa-termék, mikor két katona vesztes csatából, kilógó belsőségekkel vonszolja magát. Az „egyszeri ember” odaszól másiknak: – bajtárs, lőj le, nem bírom tovább! – Sajnos, egy darab lőszerem sem maradt testvér – felelte másik. – sebaj, nekem van egy egész tár eladom, ha jó pénzt fizetsz érte.
Nem az iménti gondolatból szeretném én átszőni, de hirtelen egy amerikai népmese jutott eszembe, természetesen nem az, mikor János bácsi a csatában, (ismételten, mert ugye a dalban is kétszer van) elesett egy fűszálban… – hanem, mikor a Szilikon-völgyben Chattanooga Choo Choo, az amerikai gőzmozdony találkozott az Európából éppen bevándorolt (disszidált) Limonádé Joe-val (Limonádový Joe – eredetileg Jiří Brdečka regénye), a csehszlovák western-vígjáték főszereplőjével. Természetesen összefuthatott volna bárki más, idegenből a demokrácia (posztmodern-atomkori) műanyag bölcsőjébe érkezett idegen jóemberrel is, de éppen akkor, a csehszlovák hős járt arra, keresve az igazát. Nagyjából a múlt század hatvanas éveinek végét írhattuk, és már túl voltunk a 68-as Ost-európai pikniken. A történet úgy zajlott le, hogy Citromos-lé Józsi irdatlan zajra lett figyelmes fergeteges cowboy kalapja alá rejtett füleivel. Szerinte valami vihar lehetett felfejlődőben, mert a dübörgés egyre erősödött. Némi gondolkodás után bedugta fejét egy hatalmas fekete odúba ahonnan a morajt észlelte – bizonyára meggyőződésének szeretett volna szabad utat engedni. Ekkor azonban Chattanooga Choo Choo, a piros amerikai gőzmozdony önfeledt csattogással előtört a sötétségből, és a történet itt kétfelé szakadt. Az egyik társaság vidáman elénekelte a Chattanooga Choo Choo című dalt, a Sun Valley Serenade c. 1941-ben készült amerikai zenés filmből. A másik csapat pedig mély fájdalommal elhantolta a csehszlovák hős maradványait. Bizonyára nem ez volt az első alkalom, hogy egy vidám amerikai összefutott egy még vidámabb európaival, de e történetre később is emlékeztek azok, kik szerették Limonádový Joe-t. Az eseménynek nem volt kivetülése a két földrész közötti politikai viszonyra, a hideg-háború eldurvulására, s a vietnami háború (1965 – 1973) sem ezért fulladt keserves kudarcba – de mindkettő véget ért. Úgy tűnt – kvázi – egyetértés, és a békés fejlődés évei köszöntenek az emberiségre. De azt látom, nem így lett. Már megint a kitüntetések érik utol a hősöket és nem a hősök veszik át a kitüntetéseket.
Meglehet, a fentiekből nem úgy tűnik, de nem szerettem volna én tréfával elütni a komoly világ-történéseket, és komolyságot sem szeretnék a tréfára erőltetni – mindössze hígítani szerettem volna a sűrűsödő légkörön. Tudom én, hogy olyan kevés vagyok ebben a történetben, mint brummogásban az üveghang, de ne feledjük! cinikusok között a némának is nagy a hangja…
Nos, az orosz anekdotával ezúttal sem szeretnék adós maradni:
Jóember üldögél a folyóparton és bámul a semmibe. Megjelenik egy hatalmas amerikai (de lehetne akár japán, vagy dél-koreai, esetleg német is) terepjáró és egy gyorséttermi kaján hirtelen szárba szökkent, kb. 150 kilós nyakatlan, has-ember könyökölt ki belőle:
- szépecsém! tudod-e, hol gázolhatnék én át ezen a folyón?
- éppen itt, ahol ülök – felelte jóember
A dzsip nagy-kövér gázzal nekivágott a fodroknak, majd pár méterrel odébb végleg víz alá merült a lelkesedése. Sofőrje ádáz küzdelmet folytatva életéért kivergődött a partra, és maradék erejével nyomban el kezdett szemrehányni:
- hülyegyerek, te aztán rendesen átvágtál engem!
- Én ugyan nem! Esküszöm, mielőtt megjöttél, egy egész csapat kacsa kelt itt át, és nekik csak derékig ért a víz…