„Minden birodalom uralkodásra született. A dominancia pedig arról szól, hogy én, a mindenható és más senki.”(Shayat Cout Pho)
A 2023-as Környezetvédelmi Világkonferencián (Deceased City – Deadfieldia, 2023.08.09. – 2023.08.08.) az emberszabású majmok közleményben jelentették be, hogy nem tekintik rokonuknak az embert, s egyúttal elhatárolódnak a főemlősnek kinevezett faj gaztetteiktől. Szintén az adott összejövetelen, 78 év elteltével azt is megtudhattuk, hogy azt a bizonyos két bombát anno nem ledobták, hanem leesett – valahonnan. A cél pedig nem a két város teljes lakossága és utódaik megsemmisítése volt, hanem az atomkor ünnepélyes megnyitása.
Itt rögtön az az első sorban jelzem, nem szeretnék zöldnek látszani, bár a füleim – úgy érzem – létem végéig zöldek maradnak. Nem tudom ezen állapot segít-e rajtam, vagy hátráltat – de viselem
Nincs is jó kedvem, s ezen az sem segít, hogy nyár van az utcákon, tereken, templomokban, tőzsdéken, harcmezőkön és a lelkekben is. Borúlátóan bamba előérzetem van. A napokban például azt álmodtam, hogy egy hatalmas gumigolyón ülök és gurulok lefelé egy keskeny országúton. Az út mentén házaikat önként hátra hagyó, kitelepülő zarándokok vonultak rendezett sorokban, a széllel szemben. Kockás konyhakendőkkel integettek, hirdetve az örök békességet, a család szentségét és a megbonthatatlan demokratikus egységet. Az idilli környezetben békésen hengeredtem alá, mikor a csendet egy csapat ismert politikus törte meg. Szintén gumigolyókon görögve, szélsebesen húztak el mellettem, mint akik már tudnak valamit. Az egyik honatya a golyó hátáról tett egy határozott, engem hívó (utánam!) mozdulatot karjával, mint Eke Máté (Zenthe Ferenc) A Tenkes kapitánya (Örsi Ferenc) c. filmben, s odakiáltott: „igyekezz öreg! kimaradsz a javából…” Én csak néztem utánuk mamlasz ábrázattal, majd kényszeredetten úgy döntöttem inkább felébredek, s elugrok a klotyóra. Soha ki nem derül, mi helyzetbe keveredtem (és keveredhettem volna) az álmok mezején, de megkönnyebbültem, hogy nem kellett sem a kitelepítettekkel, sem a politikusokkal tartanom.
Nos, nem csoda hát, hogy légkörében a napjaink zavaros hangulatának szagát idéző gondolatokat fogok most szélnek ereszteni. Az első előhozakodásom például magáról a mindenhatóról szól, aki mostanában egyre intenzívebben hallatja hangját, s próbálja elhitetni éggel s földdel, elevenekkel és elmúlásra ítéltekkel, hogy ő bizony mindenek felett rendelkezik.
Az ember úgy van kirakva, hogy tapasztalásait a kályhánál kezdi, s két részre bontja: megfogtam – megégetett. Azt mondták meleg – elhiszem és tartok tőle mindaddig, míg nem tapasztalok mást. Ez az alaphelyzet áll fenn a mindenhatóval kapcsolatban is. Az első és egyben hivatalosnak tekinthető ilyen jelenség, maga az Úr, (hittől, vallástól, ideológiai hovatartozástól függően – Isten, sors, Rendező elv, a Világegyetem törvényszerűségei, esetleg maga az emberi fantázia szülte entitás) – nos, én vele még nem találkoztam. Meg nem fogtam, s meg sem égetett. A külsejét, állagát, sem természetét nem tudom felvázolni, csak mások fantáziája által közvetített forrásokból. Igaz, láttam én már bádog Krisztust és Michelangelo Piéta-ját, s kitekeredett nyakkal megcsodáltam az Ádám teremtése freskót is a Sixtus-kápolnában. El kell mondjam, hogy ezek alapján, de további barlangrajzok, kőtáblák, vallással átitatott testamentumok, irodalmi, valamint tudományos tények alapján – az ősrobbanástól Ádám/Éva kombóig – nem merném hitelesen körülírni a mindenhatót.
A másik mindenható – azt szokták mondani – a pénz, a gazdagság. A pénzzel, mint az élet közvetítő közegével már találkoztam, a gazdagsággal azonban csak a kerítésen kívülről. Bevallom nem szívesen foglalkoznék egyikkel sem. Ady Endre a „Harc a Nagyúrral” című versében olyan frappánsan megközelítette a témát, hogy egy-egy sorát fel lehetne vésni akár tőzsdék, bankok és egyéb pénzintézmények felára. Egyébként fellelhető angol fordításban is Kery, Leslie A. munkássága nyomán, s így a Wall str. épületeinek falaira is juthat értelmes gondolat. E mindenhatóról csak annyit jegyeznék meg, ha valaki elhiszi, hogy pénzért, gazdagon mindent meg lehet szerezni, akkor annak soha nem volt elég pénze és soha nem lesz gazdag.
Kizárásos alapon a harmadik, s egyben a legsejtelmesebb mindenhatóval szeretnék én foglalkozni, aki köztünk jár – emberszabású bőrben, valóságszerű öltönyben, lappangó tekintettel, szemfényvesztő mozdulatokkal, beláthatatlan következményekkel. Nevét a köznyelvtől kapja, s olykor politikusnak, máskor nagyságosuramnak, de van, hogy egyszerűen csak szájhoz kapott kézzel, Óóó-nak szólítunk. Nos ő lesz az, akit most, egy mondatban körbejárok, s (önkényesen) kizárom a mindenhatók köréből. A problémát ugyan meg nem oldottam, de könnyítettem egyet lelkemen. Ugyanis, ha magát a szót elemezzük, igen hamar rájöhetünk: olyan, vagy olyasmi, aki/ami mindenre képes hatni, alapból nem is létezik. A „minden” ugyanis a végtelen fáján terem, annak az utcának a végén, ahol összeérnek a párhuzamosok és a Möbius-szalag ahelyett, hogy visszatérne önmagába, tova siklik. Bocsásson meg nekem bárki, de a mindenre hatásról gyermekkorom nagy mondókája jut eszembe: „Gatyájába akármennyit foshat, ne törődjön! kimossa a Mos6…” Emlékeznek még arra a mosószerre, amelyet ilyen név alatt hoztak forgalomba a szocializmus szánalmasan virágzó időszakában? Olyan piros kupakja volt és takonyszerű masszát kellett kinyomni egy fehér, flakon és tubus közötti átmenetet formáló edénykéből. Ilyen egyszerűen eljutottunk a végkövetkeztetéshez: erről az oldalról közelítve sem létezik mindenható.
Akit mi úgy ismerünk, hogy mindenható, az nem más, mint az a félkegyelmű, aki akkor jött rá, hogy nem tud repülni, mikor levették róla a kényszerzubbonyt. Mégis miért tudnak akkor egyesek hatalmat gyakorolni egyének, tömegek, társadalmak, életek és elmúlások felett? Nagyon egyszerű: elhisszük őket, s ők is elhiszik önmagukat – innen pedig már egyenes következmény a visszaélés foganatosítása. Kényszersorozás a békéért, fegyverbarátság a családi harmóniáért.
Nagyon közvetett átkötésnek bizonyul, de ejtsünk pár szót a patkányról is. Úgy érzem, a legutóbbi pestis járvány (1347 és 1352 között, valamint a 1369-ben, 1374–75-ben, 1379-ben, 1390-ben, 1407-ben, egészen 1722-ig) óta méltatlanul pongyolán foglalkoztunk e kedvesnek nem igazán mondható, de nagyon életképes és szapora állatkával. Ideje tehát tiszta vizet önteni a szennyvíz csatornákba és tisztázni, kivel is van valójában dolgunk. Mielőtt tovább lépnénk, játsszuk azt, hogy a következő néhány sor olvasása során mindenki arra gondol, amire csak akar – aki/ami nem lehet természetes személy, sem pedig a közélet résztvevője, vagy szomszéd, haragos, esetleg más visszataszító ismerős…
A patkányt nem lehet csak úgy egyszerűen körülírni, mint például a disznót – röfög és kitölti a testtömegének meghagyott helyet. A kutya – az ember örök barátja, akire akár a szalonnát is rábízhatod. A macska – a házi rátelepedő – hízelgő uralkodó. A patkány az más. A rögtön ítélő humán egyszerűen a nevével fémjelzi őt – mint bizonyos népcsoportokat –, s így visszük át a köztudatba – akár mint melléknévként is.
Szögezzük le: ellentétben a közhiedelmekkel, a patkány is háziállat. A természet, s azt alakítgató ember egy roppant kritikus szegmenséről beszélünk, amelynek szimpatizánsa, védőernyője, de természetes ellensége sem nagyon akad. Olyan, mint az üres whyskys üveg – a fenének sem hiányzik. Nem védi a fehér könyv – úgy, mint például a nyest névre hallgató förmedvényt, amely tökéletesen és észrevétlenül alkalmazkodni tudott az emberi környezethez (gépjárművekhez) és ezen ösvényen bóklászva védett állattá nyilváníttatta magát. Ugye nehezen tudnánk elképzelni egy olyan utcai demonstrációt a szivárványos Andrássy úton, mely zászlajára tűzi a patkányok jogainak tiszteletben tartását. „Karoljuk fel az otthontalan, száműzött patkányokat! Minden ház fogadjon örökbe legalább egy elárvult, magányra kárhoztatott patkány családot! Emeljünk szót a patkányok kilakoltatása ellen!” Pedig higgyék el, ez a nyomorult hosszúfarkú egyszerűen csak létezni próbál ugyanazon faunában, mint mi és nem tehet arról, hogy szerencsétlen módon éppen az ő bundájában húzta meg magát egy bolhaféle, amely felelőse volt a pestis járványok elterjedésének. (zárójelben jegyzem meg, hogy igen kíváncsi vagyok a Covid-19 járványt, mint olyat a történelem írók melyik állat nyakába fogják majd varrni. Mint tudjuk, már voltak gyenge próbálkozások egy másik, szimpatikusnak szintén nem nevezhető állatkával, a denevérrel…).
A patkány mindössze annyiban tér el polgártársaitól, az ember háziasította állatseregtől (kutya, macska, szárnyasok, páros- és páratlan ujjú patások, teknős és akváriumi halak, valamint a vadászgörény), hogy mind ez idáig nem találtuk meg a hasznát. A háziasítás hiányából fakadóan e jószág képtelen úgy viselkedni, mint az iménti zárójelben felsoroltak. Kegyetlen módon a házi kertevők családjába soroltuk be, mint például a lelkes kiskerti garázdát, a pajzstetűt (Coccoidea), vagy tengerentúli vidékekről hozzánk migrált kolorádóbogarat (Leptinotarsa decemlineata – krumplibogár). Párhuzamot talán egy másik társával, a házi egérkével tudnánk vonni, de vele ellentétben ő nem húzza meg magát némi rágcsálással, enyhe cincogással, sajt körüli ólálkodással. A Walt Disney mesékben sem szerepel a macska oldalán, mint szeretetreméltó csínytevő. Valljuk be, a patkányt előszeretettel illusztráljuk előnytelen környezetben, csatornák mélyén, kitaszítottak, homeless-ek, drogosok társaságában – pedig a patkány mit sem tehet ezekért a perifériára taszított (szorult) emberekért és nem is felelős sorsukért.
El nem fogják hinni, amit most leírok! Ugye, azt tudjuk, hogy hosszú ideje folynak – viselkedési, alkalmazkodási, kibírja-nem bírja – kísérletek patkányokkal. (mert ugye, nem sajnáljuk őket – így feláldozhatóak az emberiség jövője érdekében) Nos, egy kutatócsoport most arra jött rá, ha egy újszülött patkány agyában átprogramozzák a gendert, szinte rezzenéstelen arccal folytatja a másik nem szerepében. Óriási! Micsoda hasznos felfedezés! Talán a tűz, vagy a kerék feltalálásához hasonlítható. (forrás: Brain ‘gender’ more flexible than once believed, study finds – University of Maryland, Baltimore) Képzeljük csak el, mi rökönyödés állítana be úri társaságokban világszerte, mikor Mickey Mouse (egy váratlan gender comming out – LMBTQ+++***) előhozakodna féltve őrzött titkával, hogy ő valójában gender patkány.
Most kihagyok pár sort – emésszük az elhangzottakat…
A méltatlan véget ért nagy tollforgatónk, József Attila ekképpen von párhuzamot ember és állat között:
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.
(ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT…)
Kezdek én itten talajt veszteni, mint az imént idézett költő, aki valami gondolat-zabálásba keveri e négylábú emlőst. Ne csodálkozzunk hát, ha egy ilyen ellenséges hozzáállással odáig fajult az ember és patkány közötti viszony, hogy ez a szegény állat nemkívánatos lett saját otthonában ott, ahol lakik. Egyenes következményképpen pedig számára is elviselhetetlen lett a főemlős. Innentől nincs igazodási pont, amihez alkalmazkodhatna. A realitás talaján pedig ott tartunk, hogy a szembe feszült felek mindegyike elvárja, a másik és annak környezete változzon hozzá. Ha nem, akkor sem esnek ám zavarba, hanem ők változnak, mégpedig még szívósabbá és elviselhetetlenebbé.
A fenti gondolatokon átfutva egy cseppet sem csodálkoznék azon, ha – az emberszabású majmokhoz hasonlatosan – a patkány sem szeretne ember lenni. Talán soha meg nem tudjuk mit gondolnak ezek az apró négylábúak magáról a homo sapiens-ről, de én úgy vélem köreikben is pejoratív hangzása lehet az ember szónak. Kölcsönös ám a két fél közötti meg nem értettség is, hisz tudunk ám mi is viselkedni! ha kell (ha nem) akár még a csatorna szintjénél mélyebben is…
Egyszer hallottam egy mesét valami hölgyről, aki egy takarosan átmulatott éjszaka után a pincében húzta meg magát a rágcsálók között, egy szódás szifonnal, valamint fél sültcsirkével a hóna alatt. A kistestű kártevők csak figyelték kerek szemekkel az eseményeket, s egyszerűen nem értették, hogy egy hercegnek beállított, fél-józan másnapos alak mifenének próbálkozik egy kristály vázát felszuszakolni a kisasszony aprócska lábára.
Na jó, félre a tréfát, beszéljünk komolytalanabb dolgokról is! Az orosz anekdota most ez lesz:
A farkast és a rókát köztörvényes csintalanságon kapták és lesittelték. Ólálkodik a két nyomorult a börtön folyosóján, s azon töprengenek, le fogják-e vágni gyönyörű, selymes bundájukat kopaszra. Farkas azt javasolja, kérdezzék meg a patkányt, aki éppen komótosan sétálgat visszafelé a délutáni szabadlevegős foglalkozásról. – Te patkány, errefelé levágják az elítéltek bundáját? – érdeklődik illedelmesen a róka. – Na, húzzatok az utamból köcsögök! én a sündisznó vagyok…
Na jó, egy másik:
Patkány odaszól a hajós kapitánynak: – Öreg, szólj már a srácoknak, hogy holnap ne nagyon lábatlankodjanak a fedélzeten, mert mi gyakoroljuk be az evakuálási tervünket.