„Addig jár a bicska a kútra, míg a kútnak elege nem lesz a vagdalózásból.” (Shayat Cout Pho)
Bizonyára sokan ismerjük a Koldusopera színművet (Bertolt Brecht – német drámaíró, költő, rendező 1898 -1956) A történet röviden: „A londoni Soho legmélyén Bicska Maxi, a sármos rablógyilkos titokban feleségül veszi Peacock, a koldushálózatot működtető üzletember egyetlen leányát, Pollyt. A koldusok királya azonban bosszút áll a bandavezéren lánya elcsábításáért. A rablóromantikát sem nélkülöző történet mögött feltárul a viktoriánus Anglia alvilága, ahol minden eladó és mindennek pénzben meghatározható ára van. Ahol nincs becsület, mert “előbb a has jön, aztán a morál”, ahol pár pennyért mindenki elárul mindenkit, ahol a barátság hamis, a szerelem múlandó.” (Port.hu)
Nos, előre megkérek mindenkit – a megdöbbenés elkerülése céljából –, ne próbáljon párhuzamot keresni korunk körülményei, rablógyilkosai, koldusai és a koldushálózatok működtetői, valamint Brecht írásában szereplő figurák között! Ugyanis a mű cselekménye kitalált történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve – korunk szereplői és a körülmények pedig nem a képzelet szüleményei.
Mint már említettem volt, szeretem a Rendszer Elméletet. Számomra – mivel jómagam a bámészkodók táborát gyarapítom, tehát bizonyítottan nem vagyok tudományos ember – ez az egyetlen akadémiai magyarázat, amelyen keresztül képes vagyok megérteni Világunk létezését, működésben lévő folyamatait. Ezen elmélet egyik, ha nem első törvénye: amely rendszer nem fejlődik, az hanyatlik (sorvad). Létezik ugyan egy harmadik variáció is, a stagnálás, de az inkább egy politikai ideológia eleme, melyet a szabadelvű eszmék hangadói osztogatnak, azt próbálva állítani, hogy „dolgozz keveset, nem ér baleset!”. Nos, kérdem én, ami stagnál, az miből teszi ezt? Vagy a megtermelt értékből (tehát fejlődik), vagy a tartalékokat emészti fel (vagyis konyul). Van ám a rendszerek elméletének egy másik alapelve is, mely szerint világunk rendszerei mind-mind születésüktől magukban hordozzák halálukat. A folyamat pedig azon egyszerű oknál fogva nem áll meg, mert az élő rendszerek az elpusztult rendszerek maradványaiból építkeznek.
Nagyjából 21362 sorral feljebb (tehát anno) kifejtettem, hogy korunk folyamatai olyan mértékben felgyorsultak (technikai és társadalmi szinten), hogy elkerülhetetlenné váltak a fejlődési konfliktusok – háborúk. Ezen oknál fogva nőtte ki magát mind az Első, mind a Második Nagyfejlődés. Most pedig kegyetlen lelkesedéssel dolgozunk a Harmadik Nagyfejlődés összetákolásán.
A rendszerek, miután elérik növekedési stádiumuk csúcsát gyors hervadási stádiumba keverednek, ahol segítségre szorulnak. Tőke, vagy innovációs injekciót igényelnek. Amennyiben ez a megújulás nem sikerül, akkor hamvába halnak és romjaikon újabb rendszerek sarjadnak. E folyamatot járja végi minden rendszer, akár nevezzük azt birodalomnak, termelő vállalatnak. Meglepő, de nagyjából ugyanolyan procedúrát jár végig egy darabka sajt a hűtőben, mint egy állami, vagy vállalati impérium. Úgy születik, hogy feldolgoznak egy csomó, innen-onnan összehordott alapanyagot, pompás csomagolást kap, pultra kerül, vevőre vár (fénykor) – végül vagy megeszik, vagy úgy, csomagolásában megrohad. Természetesen minden rendszer – erejétől, lehetőségeitől függően – igyekszik kitolni, elnyújtani fénykorát. Mit tesz hát jelen történetünkben egy birodalom (Bicska Maxi)? – bicskát ragad és elindul fejlődni. Felmerül azonban (persze csak bennem) a kérdés: Hol van az a pont, mikor betelik a pohár, eljön a maximum és beletörik Maxi bicskája a törekbe? Mert ugye azt nem hisszük, hogy éppen ez a folyamat lenne a nem létező végtelen első mintapéldánya!?
A viszonylagos jólétben hempergő humán igen ritkán gondolja át, hogy mi is történik majd, ha a bővelkedés bejelenti a végét, ha a bicska beletört, de a történet folytatódik. Most azonban javaslom, menjünk egy kört és vegyük fantáziára, milyen jövő is várhat az eltört bicska gazdájára, a kútra és a törekre, amibe beletörött.
Azt szoktam volt mondani, ha egyáltalán nincs ötleted, csak a régi, hasznavehetetlen felvetéseken rágódsz – fordítsd meg a kérdést, állítsd fejre a szituációt! Az új megközelítés új látásmódot, új ötleteket szül. Aki nem rest, vagy magára maradt elfogult, az tisztán láthatja mi is zajlik napjainkban a világban, szűkebb köreinkben az EU-ban, kollektív otthonunkban. Teljes tüdőből tagadjuk ugyan, de egyre nagyobb gányban veszünk részt, s a katyvaszt napról-napra dagasztva menetelünk valami olyasmi felé, amit akár lassacskán a III. Nagyfejlődésnek is nevezhetünk. Konfliktusunk gócpontja (egyelőre) egy Nyugat és kelet (ideológiai) határán vergődő állam, melynek területe és népe kénytelen megélni a fejlődés előkészítésének fázisát. Bizonyára sokan tudják, hogy az Ukrajna, mint területi megnevezés annyit jelent, hogy „határmenti területek”. Egyfelől a Kijevi Rusz, a mongol-tatár kiűzését követően Moszkva fennhatósága alá került területei kaptak ilyen nevet. Másfelől pedig a Lengyel – Litván Állam (1569.) és az Orosz Nagyfejedelemség közötti (окраиной) területeket nevezték így. Nos, én úgy látom, hogy e periféria újból megéli történelmi jelentőségét, napjainkra ismételten aktív ütköző határzónává degradálódott.
Korai lenne találgatni, hogy az (elkerülhetetlen) eszkaláció milyen irányba és mértékben fogja maga alá gyűrni az öreg kontinens – sok mindent megélt – földjét, halandóit. Azt azonban jó ha tudjuk, hogy az állóháborúk (pl. százéves) ideje lejárt. Ugye, nem gondoljuk komolyan, hogy ami ma van, az be fog csontosodni! Anyagi és ideológiai haszon reményében, végeláthatatlan sorokban toljuk a fegyvereket, azok ottan vég nélkül, kimeríthetetlenül küzdenek valamiért és mi kényelmesen hátra dőlhetünk a hokedlin? Politikusaink pedig mondanak valami meghökkentőt, majd másnap elmagyarázzák az ellenkezőjét. Azt se feltételezzük erőből ugye, hogy majd az ukrán hadsereg fogja megállítani az oroszt, ha annak egyáltalán, valaha eszébe jutna, hogy kedvet kapjon Európa sorvadó aktíváira? Minden találgatást megelőzve röviden megsúgom: az a helyzet, hogy egy szláv állam (Ukrajna) – a Nyugat szisztematikusan kitervelt ötleteinek megfelelően – teljes súlyával, magatehetetlenül ránehézkedett Európára, a Nyugatra – éppen akkor, amikor Arábia, Afrika, Ázsia, Dél-Amerika és Recessziónia kalandvágyó migráns népe bebocsájtást kapott a spájzba, ahonnan kiebrudaltuk az oroszokat, s a konyhában már a kínaiak főznek (hozott anyagból). Jó lesz ez így is – nyugszunk bele, majd csak kitalálunk valamit… (vagy mi, vagy mások)
Joseph Anthony Wittreich (Feminist Milton – 1987) (Mark Twain-re hajazva) azt állítja: „A történelem nem ismétli önmagát, de rímel rá, és a destruktív (romboló) ember egyetlen magyarázata se keserítsen el, s taszítson tovább bennünket a szkepticizmus szakadékába…” (“History may not repeat itself but it does rhyme, and every gloss by a deconstructionist need not be a loss, pushing us further into an abyss of skepticism…”) Már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy melyik fejezet ismétlődik meg.
Valljuk be, a jelen történelme egyelőre úgy áll, hogy nincs ember, aki meg tudná mondani, mi lesz a bicskával és Maxival, ha a terve csődöt mond. Őszinte leszek, én nem hinném, hogy amerikai stratégák, valamint európai beosztottjaik mindössze annyit szerettek volna elérni, hogy Oroszország meggyengüljön (milyen célból is?). Azt sem hiszem, hogy senkinek nem jutott még eszébe, mi lesz, ha mégsem? Viszont jóval kényelmesebb arra koncentrálni, mi lesz Moszkva eleste után. Kicsit úgy érzem én a helyzetet, mint Monty Python Gyalog-galoppjában (1975) – mikor a problémát a nyúlon túl keresték, holott az ellenség maga a nyúl volt. Csak nem arra számítunk, hogy az oroszok ellövik az utolsó töltényüket is és térdre rogyva ledobálják zászlóikat a diadaltort ülő hérosz lábai elé? Meglehet az én látásmódom kancsal, de én egyre inkább úgy vélem, a béketárgyalási pozícióink napról-napra romlanak.
De menjünk tovább, elképzelte már valaki, hogy mi lesz a békekötés másnapján, vagy az azt követő héten? Mi lesz a csatatérrel? Mivé lesz Európa peremén egy állam, amelyet több évtizedes áldozatos munkával szétgányoltak, mind struktúrájában, mind pedig társadalmában? Kivé lesz az ukrán (ukránokból, oroszból, belaruszból, krimi tatárokból, moldovánokból, bolgárokból, magyarokból, románokból, lengyelekből, egyéb szláv népekből, zsidókból, örményekből, görögökből, tatárokból és további nációkból összegyúrt) embercsoport, amely elveszítette (a Szovjetunió szétesését követő, maradék) identitását, immáron szülőföldje talaját is? Mifenét fog kezdeni a Nyugat, de akár Oroszország, és úgy egyben a világ egésze egy infrastruktúrájában porig alázott területtel, egy szétbarmolt társadalommal? Milyen fennhatóság, milyen befolyással, és miből fogja újjáéleszteni a folyamatokat?
Ha már fantázia, akkor rendesen rugaszkodjunk el a valóságtól! Képzeljük el, hogy valakinek az jut eszébe, hogy létrehozza a Nyugat és Kelet perem-találkozásánál a posztmodern államot. Mondjuk olyasmit, mint a kínaiak tettek a saját térfelükön olyan városokkal, mint Xioang’an (Hebei tartomány) Shanghai, Guangzhou, Hong Kong, Chonqing, Tianjin, Zhengzhou, Changsha, Suzhou, Wuhan. Most azt hihetik, hogy blöffölök és halandzsázok. Nem. Mindössze felsoroltam azon tíz futurisztikus metropoliszt, amely nagyjából előrevetíti, hogyan is fog kinézni a világ a közeljövőben. Bizonyára – többnyire lojalitás érzésétől vezérelve – azt gondolhatnánk, hogy a Nyugat is tud ám valamit és mi aztán nem fogjuk hagyni magunkat! Beelőzünk és majd Ukrajnában megmutatjuk a világnak, hogy a semmiből felépítjük Európa Sahghai-ját. Érre én egyből rávágnám: uccu! Azt a tényt azonban alapból tudomásul kell vennünk, hogy – ha még lenne is hol – nincs miből. Európa és a Nyugat úgy am-blokk kifogyott a (mind szellemi, mind materiális) forrásokból. Keserűen kell megállapítanunk, hogy miénk a múlt – a jövő most más kezében van. Bármibe is bele szeretnénk fogni, az bizony társ nélkül most nem fog menni. A partner személyét illetően azonban nem a körön belül (a Nyugat összetevői között), hanem külső segítő bevonásában kutat a fantáziám. Nevezzük meg konkrétan: ki fogja folyósítani a következő Marshal Segélyt!? Tegyük fel az arab világ? Kína? netán az oroszok? Vagy mind a három egyszerre? Az egyiknek pénze, a másiknak tudása, a harmadiknak készletei vannak – de akkor mifenének kellenénk mi, az „örök győztes” Nyugat? Valljuk be, azért elég morbidan hozná ki magát, ha a Nyugat mindhárom forrásból felvett hitelekből finanszírozná az ige terjesztését Ukrajna szerte.
Ha idáig eljutottunk, javaslom, üljünk már le egy cipőkötésre, mondjuk a házunk táján! Milyen mintát szeretnénk mi bemutatni a futurisztika területén!? A Nyílt Társadalmat? Azt, hogy miként lehet lezülleszteni Európa több évezredes kulturális örökségét a csövesek, menekültek, földönfutó tarka tömeg randalírozása szintjére? Aki mostanában járt akár kontinensünk, akár a tengerentúl bármely metropoliszában, az szembesülhetett a Nyugat jövőjével – az utcán, a valóság embereinek közegében. Ezt szeretnénk mi jövőképnek bemutatni!? A százév züllésén átvergődött Hollywood-ot? a kifakult kóla-mikulást, a kitérdesedett gatyájú Ronald bácsit, repedezett sminkkel? Mickey-t a gender egeret? Na, ezekre a kérdésre azt szokták mondani, hogy inkább igyunk egy jót – előre, a medve bőrére!
Apropó! Gondolt már valaki olyan morbidot, hogy műfogsor visszaharap? Megfordult már valaha valakinek fejében, hogy az általunk pénzelt, felszerelt, kiképzett és minden hájjal felkent proxy hadsereg egyszer csak úgy dönt, hogy képességeit Európa nyugatra eső térfelén kamatoztatja? Eszünkbe se jusson ilyesmi! Így legalább teljes lesz a meglepi, ha mégis bejönne egy ilyen trükk. Tudják, a pánszlávizmus egy génekben, vérben és tradíciókban átöröklött kód. Nem vallás és nem csak egy politikai, társadalmi és tudományos-kulturális mozgalom, amelynek célja a szláv népek politikai, társadalmi és kulturális egységének megteremtése, erősítése – ez egy testvéri egység.
Ja, és megemlíteném Abraham Maslow (Абрахам Маслоу 1908 – 1970., aki a XX. század elején, éppen Kijevből emigrált zsidó családban született, majd pszichológusként Amerika nagyjai közé emelkedett – egészen a Maslow Piramis csúcsára…) ide egyáltalán nem illő gondolatát: “If the only tool you have is a hammer, you tend to see every problem as a nail.” (Ha egyetlen szerszámod egy kalapács, hajlamos leszel minden problémát szögnek nézni.) (The Psychology of Science, 1966)
Tudom, nem nagyon passzol ide, de egy orosz anekdotával most is elő tudok ám hozakodni:
Két gombász eltévedt az erdőben. Eszeveszetten ordibálnak, hogy valaki segítségükre legyen. Ekkor jött elő barlangjából medve és roppant megörült, hogy e két emberfia az ő segítségéért kiált, éppen akkor, mikor alvás után kegyetlenül éhes…