„Két dolgot soha ne sajnálj az életedben: amit jóízűen megettél és átaludtál!” (Shayat Cout Pho)
Az én generációm nyakszirtjén jött ki anno az Omega együttes Trombitás Frédi c. dala, melyben egy ügyes csavarral azt énekelték meg: „… Hétalvók, hej keljetek most fel, Frédi jött hozzánk el.” Nos, meggyőződésem, hogy – hozzám hasonlóan – az emberek többségének végbélszele sincs arról, hogy a hétalvók nem az Omega együttestől datálódnak, de még csak nem is az aluszékony, hétszeres keltegetésre sem reagáló embertársunk gúnyneve. Egy ősi szír legenda szerint, a Római Birodalomban, Epheszosz városában (jelenleg Törökország), Krisztus u. III. században éldegélt hét előkelő fiatalember. (név szerint Maximianus, Malchus, Martinianus, Constantinus, Dionysius, Iohannes és Serapion.) Nos e pár jóember abban lelte szórakozását, hogy az éppen regnáló (s városukba látogató) Decius császárnak elmagyarázta, hogy a teremtő és a megváltó kombója sokkal dominánsabb, mint valami római uralkodó. E bátor megszólalással sikert sikerre halmoztak, s ijedtükben a környékbeli hegyekbe menekültek, majd kétszáz évre egy barlangban hibernálták magukat. Maga a legenda megtalálható mind a keresztény, mind a muzulmán hitvilágban. Természetesen saját körülményeikhez faragva. Alapvető tanítása abban áll, hogy a hitét az ember soha fel ne adja, továbbá a Hét-alvó magához térése példatétel magára a feltámadásra. Bár feltámadásukra nagy bizonyítékok nem állnak rendelkezésre, de azt többen is vallják, hogy látták őket aludni.
Hasonló történettel kápráztatta el csodákra és illúzió-világra fogékony olvasótáborát egy amerikai író, bizonyos Washington Irwing (1783 – 1859). Az ő főhőse egy holland származású jóember (Rip Van Winkle) úgy járt, hogy elege lett házsártos asszonyából és elbujdosott a hegyekbe (Catskill). Ott aztán – mit sem sejtve – találkozott egy ó-öltözetű holland emberrel, aki (mi meg nem lepő!) egy sörös hordót cipelt a hátán. Hamarosan összehozta őket az alkohol és Rip elaludt. Mikor felébredt, azt vette észre, hogy a világ előre szaladt körülötte. Puskája berozsdásodva hevert mellette, kutyája elpusztult, és méteres szakálla nőtt. Faluja kocsmájában senki fel nem ismerte, és a pult fölött már nem III. György angol király képe, hanem George Washington ábrázata feszített. Függetlenség. Némi megkönnyebbüléssel értesült, hogy felesége már régen jobblétre szenderült, s a faluban egyetlen rokona, egy öregember élt, aki valaha az ő fiaként látta meg a napvilágot. A regény dús fantáziájú kiötlője végül úgy kerekítette a legendát, hogy a falut valaha alapító tengerészek húsz évente feltámadnak hamvaikból, hogy lássák mi történik a településsel és lakóival – nos Rip lakos éppen közéjük keveredett, majd húsz év alvást követően pedig ismét talpra állt.
Őszinte leszek – nekem tetszik ez utóbbi verzió! Van benne sör, életszag. Mellőzi a misztikumot, az ezoterikát, a vallási tételeket, és még happy end is található a végén. Gyorsan meg is lódítottam fantáziámat és átültettem a gondolatmenetet napjainkra, a mai valóságra.
Rop Van Wijk, egy XXI. századi holland állampolgár békésen éldegél Tzummarum falucskában. Melyet a De Waadfisker töltés választja el attól, hogy lenyelje a Ballastplaat (a naaagy víz). Szerető feleségével ki- kiruccannak a naplementét megcsodálni a tengerpartra. Két felnőtt gyermekük már rég kirepült a családi fészkükből. Az egyik pilóta lett, a másik légtornász egy vándorcirkuszban. Rop egyetlen aggodalma a házára terhelt jelzáloghitel, mely napjainkra odáig merészkedett, hogy havi uzsorája az idős házaspár nyugdíj hozamának háromnegyedét felemészti. Ráadásul a kormány azzal riogat, hogy megemeli az utóbbi években elkanászkodott energia árakat és bevezeti a régóta várt luxusadót. Ez érint majd minden olyan állampolgárt, aki még át tudja lépni a szegénységi küszöböt. Egyszóval: nehéz idők kopogtatnak Rop-ra és környezetére – éppen akkor, mikor már erejük fogytán, éveik számlálható mennyiségre zsugorodtak. Egy álmos februári kedd délután, mikor a nap már fél négykor úgy dönt, neki ennyi elég volt – Rop is elhatározásra jutott. Megpróbálja feleleveníteni a legendát. Többször és zavarodottan elköszön szeretett párjától és kutyáját hosszú lasszóra engedve elindul a Naaagy víz felé. Ment-mendegélt, s mikor faluja eltűnik a dűnék mögött, látja ám, hogy egy tősgyökeres, holland atyafi, rasztába tekert hajjal, szivárvány-kötésű jambó-sapkában igen vidáman sasszézik a part felé. – Csá tesó! – szólította meg a kutyájával bajlódó öreget. Rop éppen csak bólintott egy kurtát, majd igyekezett határolódni az életformájában egy számára posztmodern kultúrát építgető fiatalembertől. Tudta jól, hogy hazája nagyon előre szaladt a toleranciával és azzal is tisztában volt, hogy a valóságtól elrugaszkodni már nem csak divat, hanem menekülési útvonal is. Így hát némi szabódást követően, ráállott és visszaköszönt tesónak. Az nem volt rest, s azon nyomában megkínálta az öreget némi tarka-mánnyal, s a lenyugvó nap utolsó sugarai között botorkálva elfüstöltek egy csöndes órácskát. Egyszóval, beejtettek egy spanglit – ejtőztek egy jóízűt.
Mikor Rop magához tért, egy dűne tetején kuporgott, távoli vidékekről származó mészkőből kifaragva. Talapzatán egy felirat díszelgett: „Az ember, aki ránk hagyta adósságait.” (“De man die ons zijn schulden heeft nagelaten.”) Fölhúzta szemöldökét, nagyra nyitotta száját, majd egy hatalmas üvöltés kíséretében leugrott a kőtömb tetejéről. Kiegyenesítette elmacskásodott, nyikorgó gerincoszlopát, s megtette az első lépéseket a nagyjából húsz éves hibernációt követően. Vissza sem nézett az elmúlt húsz év egyhelyben kuporgásának helyszínére. Fékezhetetlen kíváncsiság hajtotta, hogy végre láthassa, mekkorát ugrott a világ, míg ő kimaradt. Keblére szerette volna ölelni szeretett párját, rokonait barátait és kutyáját – nagyjából ilyen sorrendben. Nagy igyekezetében észre sem vette, hogy micsoda meleg van és a húsz év alatt elnyűtt lenge vattakabát konkrétan rárohadt a februári napsütésben. Az sem zavarta, hogy a kezében ragadt pórázról már évek óta leszáradt kedvenc kutyája, de szorongatta, hisz kedves emlékek kötődnek hozzá. A faluba érve arra lett figyelmes, hogy a lakosok hatalmas kőfalakat húztak fel, – valamit nagyon védhetnek – gondolta magában. Hamarosan azonban rájött, hogy a falucskát négy, jól elszeparált részre osztották fel. A demokrácia jegyében azonban nem nevezték meg az egységeket. Rop viszont tapasztalt szemével rögvest kiszúrta, hogy az első, igen szűkre szabott területen a holland őslakosok vertek tanyát. A másodikban az afrikánok – mindenki, aki a muzulmán hittel kormányozza életét, továbbá e közösségben találta meg menedékét. A harmadikban az ázsiánok – itt aztán a Nyugat szélétől Keletre minden, rassz és identitás fellelhető, nemre korra és vallási felekezetre való tekintet nélkül. A negyedik területen található a mix. Itt aztán rendesen zöld az ég, és kék a fű. A napsütés pedig a szivárvány minden színében fürödhet, úgy adná kedve. A nők férfi ruhában járnak-kelnek reggel, férfimód káromkodnak, köpködnek, isznak, szivaroznak. Kuplerájba járnak és duhajkodnak. A férfiak visszafogottan, cicanadrágban, tűsarkú cipőkben tipegnek és havonta egyszer vérengzést imitálnak. Ami azonnal szemet szúrt Ropnak, s önkéntelenül szájához is kapta kezét, hogy a gyerekek mindegyike sötétbőrű volt. – A napsütés! – nyugtatta meg önnönmagát. A falu alaptörvénye egyetlen rövidke mondatban került összefoglalásra: „Légy önmagad és hagyd a másikat is önmagadnak lenni!” A kolóniák nem keverednek. Egy éltre csak egyet választhatsz – vagy ahova születtél, vagy amelyiket nagykorúvá válásodkor megválasztasz. Nincs átjárás – hivatalosan.
Rop szédelgésbe kezdett, s tántorgásba fogott a számára idegen látványtól. Ráadásul, most vette csak észre, hogy az elmúlt húsz évben rendesen meg is szomjazott. Határozott, s sietős léptekkel kedvenc kocsmájába vette hát az irányt. Biztos volt benne, hogy majd ott mindenre fényt deríthet. Némi megnyugvással konstatálta, hogy az adott objektum az Asean kolónia uralma alá került, így alkohol szerepel a felhozatalban. Az enteriőr rendesen átalakult, de sört több csapból is mértek. Ekkor döbbent rá, hogy pénz nélkül indult el anno a tengere felé, hisz a bank kétlábbal rátenyerelt mindenükre. Csak tátotta a száját, mikor a kínai csapos elmagyarázta neki, hogy ez egy cseppet se zavarja őt! Pénz ugyanis már egy ideje nem létezik. Az emberek alanyi jogon kapnak egy létminimumot, amelyből eltengődhetnek. Aki ennél többet szeretne, annak MISI – a mesterséges intelligencia – biztosít munkát. Természetesen ezen tevékenységek mindegyike vagy MISI-t kiszolgáló, vagy pedig alantasabb, emberi kéz beavatkozását igénylő tevékenységek, amelyek elvégzésére nem fűlik MISI kifinomult agya – vagy saját állagára veszélyesnek tart. Szóval nagyon kerek és érthető módon rendszerbe lett foglalva a valamikori pénzhez kapcsolódó összes folyamat. Az emberek mindegyike születésekor kap egy aprócska, flexibilis monitort (5,4”). Ezt be applikálják a homlok bőrzetébe – oda, ahol az ember csodálkozni szokott, vagy szigorú tekintetet produkál. (E két tevékenység ugyanis kiment a divatból) Ezen a képernyőn bárki – aki jogosultságot kap! – láthatja kilétünket, pedigrénket, anyagi helyzetünket, s minden egyéb ránk vonatkozó terhelést – „reset” gomb nincs. Fizetéskor például csak rá kell bólintanunk a számlára és rendeztük azt. Nos, mivel Rop ilyetén kütyüvel alanyi jogon nem rendelkezhetett, úgy döntött, hogy újdonsült barátot szerez magának, aki talán meghívja egy kortyra, mivel a csapos elzárkózott további diskurzustól. Letelepedett hát a sarokban, elég ramaty állapotban, maga elé vigyorgó úriember asztalához. Annál is inkább, mert roppantul ismerősnek tűnt az ábrázata – hát, mit ad Isten! a saját légtornásznak nevelt fia, Boudewijn volt az… Rop nagyot ugrott örömében, de fiát láthatóan nem zökkentette ki iménti tevékenységéből. Kisvártatva sikerült meggyőznie utódát, hogy bólintson már rá egy sörre. Boudewijn füllel hallhatóan nem volt bőbeszédű és valamikori apját sem vélte felfedezni a sör-barátban. Röviden tudatta az érkezővel, hogy ő itt él a kocsmában. Éjjel lemosogatja a napi fogyasztását. Sajnos, valamikor szakmájából kiöregedett, állami támogatása pedig arra elég, hogy levegőt vegyen. Ősei meghaltak, ráadásul tetemes adósságot hagytak rá és bátyjára, aki valahol Dél-Amerikában bujkál a holland hatóságok elől. Szüleik olyannyira elbántak velük és a teljes rokonságukkal, hogy szégyenszemre a falu emlékművet emeltek nekik a tengerparton. Rop kezdte feszélyezetten érezni magát, s még a tarkója is viszketésnek indult – azonban az ingyen sört még viszeketegségében is felhajtotta, majd szapora léptekkel elhagyta a helyiséget. A kínai tulaj még mosolyogva utána kiáltott: – esetleg csirike, vagy maraha – kicsi, ennyi, innyi!? Roppot már semmi nem érdekelte. Rohanni kezdett az egyedüli menekülési útvonalon, a part felé. Megnyugvással gondolt arra, hogy ismét elfoglalja kőbe vésett helyét és viszonylagos nyugalomban, széltől tépázottan, naptól égetve, esőtől áztatva átéli a következő húsz esztendőt. Ekkor azonban megbotlott és miközben feltápászkodott elhűlve konstatálta, hogy felesége bátyja, Wijnand sógor valamikori kertjében egy égbeszökő müezzint húztak fel, ahonnan egy gép a nap bizonyos szakaszaiban hangzavart kelt, hogy falu népe részesüljön a hova tartozás élményében.
Mikor megállt egy pillanatra, hogy levegőhöz juttassa lihegő tüdejét, felfigyelt arra, hogy az egyforma színűre festett gépjárművek neszteleül, rendezett sorban haladnak az utcán – türelmesen, célirányosan, mint hangyáék a falevéllel. Újabb és újabb pánik vett erőt rajta. Átfutott agyán, mi lesz, ha nem sikerül vissza mászni a kő talapzatra? mi lesz, ha nem tudja magát újabb húsz évre hibernálni? Éppen ilyen és hasonló kérdéseken töprengett, mikor megrökönyödve látta, hogy szobrának talapzatára egy kisebb tömeg, egymást taposva és könyökkel kaszálva próbál felkapaszkodni – a biztosnak vélt jövő reményében. Rop, kétségek között verődve és reményvesztetten, még mindig kedvenc kutyájának pórázával kezében lekuporodott a dűne napégetett füvére, egy furcsa pózban gubbasztó, feslett kötött-szivárvány sapkát viselő feketebőrű öreg ember mellé. Az aggastyán egyfajta füst-gombolyag-felhőbe burkolódzva csak annyit mormogott maga elé – ülj már vissza tesó, még leversz nekem itten valamit…
Muhammad Ali (1942 – 2016), a boxoló egyszer előállt egy mondással: „Aki a világot 50 évesen ugyanolyannak látja mint 20 évesen, az elfecsérelt 30 évet az életéből.” (The man who views the world at 50 the same as he did at 20 has wasted 30 years of his life.)
Nem az én javaslatomra, de mostanában szerte a világon – talán a változások és a megjósolhatatlan közeljövő közelsége miatt – egyre sűrűbben kerül elő, hogy miként is fog kinézni világunk húsz – harminc év múlva – pl. 2054-ben? Javaslom, tegyünk egy rövid kört, pár pontban összeszedve miként látják ma a Nyugat, Oroszország és Ukrajna polgárai önmagukat és környezetüket három évtized elteltével. (részletek nyilvános felmérésekből) A kínaiakat direkt nem vettem be a gyűjtésbe, hiszen ők már évezredek óta világosan látják önmagukat a következő harminc év elteltével.
A nyugati társadalom nagyjából így képzeli el magát 30 év múlva. (reddit.com/MoNastri)
Gazdaság: Puha emelkedés, de jelentős növekedés az automatizálás és a csökkenő energia áraknak, a beérett oktatási reformoknak, új technológiáknak köszönhetően.
Környezet: A nap, szél és nukleáris energia széleskörű elterjedése a széndioxid kibocsájtást végre a fenntartható és élhető szintre kerül.
Ember – társadalom: a reproduktív technológiáknak köszönhetően a természetes fogamzás minimálisra csökken. Programozott és irányított születések a fejlődő országokban. A társadalmak minőségi javulásának köszönhetően csökken a bűnözés. A világ minden táján legális lesz az azonos neműek közötti mindennemű kapcsolat.
Tudomány: hatalmas fejlődés az űrkutatásban, az IT területén. Megjelennek és széles körben eltejednek az analóg és quantum számítógépek.
Az oroszok (ForPost):
Környezet: A Föld egy jelentős része elnéptelenedik a klímaváltozás következtében. Civilizációs küzdelem, harc lesz az élhető részekért. A zöld mozgalom megszűnik. A fosszilis energiahordozók helyét átveszik a nukleáris, továbbá teljesen új, ma még nem ismert energiahordozók.
Ember – társadalom: A fejlett technológiáknak és a modern egészségügynek köszönhetően száz év fölé is kerülhet az átlag életkor. A társadalom egészséges szinten tartása mellett a természetes szaporulat továbbra is dominálni fog. Az ottani tudományos vélekedés szerint a „túltenyésztett”, mesterséges úton fogant emberi lények hátrányban lesznek a természetes úton fogantakkal szemben.
Gazdaság: Erős állam, központosított gazdaságirányítás. Önellátó gazdálkodás. Az ország gazdasága az önálló digitális fizetőeszköznek köszönhetően sebezhetetlen lesz.
Tudomány: A mesterséges intelligencia hatalmába keríti az emberiséget. Elképzelhető, hogy kapcsolatba kerülünk földön kívüli civilizációkkal. Ennek megvan az a veszélye, hogy a mesterséges intelligencia összefog ezekkel az emberiség leigázása érdekében.
Ukrajnában készült felmérés szerint: (comments.ua)
Ember – környezet – társadalom: a háborús övezet hasonlítani sem fog a mai képére. A mesterséges intelligencia által vezérelt robot-katonák, drónok, automata fegyverek veszik át a vezető szerepet. Az emberek a speciális gondolkodást igénylő feladatokat fogják csak elvégezni, s fogják szervezni a harcot. A felhőkarcolóknak köszönhetően meg fog növekedni az ország lakossága, hisz mindenkinek lesz lakása. A környezetrombolás folytatódik. A globális hőmérséklet növekedés akár 5 C0 is lehet.
Gazdaság: az államnak saját digitális valutája lesz – de még akár a globális valuta is elképzelhető. A decentralizált pénzügyi rendszerben a bankok elveszítik gazdaságirányító szerepüket.
Akkor én ismét beidézném az Omega együttest: „… Hétalvók, hej keljetek most fel, Frédi jött hozzánk el.” Tehát, ne találgassunk itten – majd az lesz, amit Frédi megmond!
Levezetésnek pedig egy orosz tréfa:
- híveim, ott a horizont mögött fényes jövő vár ránk!
- és mi az a horizont?
- az egy képzeletbeli vonal, amely közeledtünkre távolodik…
———————————————————————————————————————
A szerző további írásait az alábbi linken érhetik el: https://petozoltan.com