„Fél igazságokból csak a félkegyelmű von le végkövetkeztetést.” (Shayat Cout Pho)
Ugye ismerjük a mondást a korsóval. Addig jár a kútra, míg be nem vezetik a vizet. Nos, bevezették. A korsó pedig haszontalanná vált. Mit tesz ilyenkor a fogyasztói társadalom hasznos tagja? Hát falhoz vágja, demonstrálva ezzel azt, hogy nem kíván visszatérni a korsós vízhordáshoz. De mi történik, ha valaki – akár ideiglenesen, akár huzamosabb ideg, netán véglegesen – elzárja vizet? Nos, az ember találékony lény – hát készít magának egy korsót…
A minap olvastam egy tanulmányt, mely szerint az ember, mint a táplálkozási lánc csúcsa, az alatta lévő, állatoknak elnevezett élőlényekhez, valamint a növényeknek regisztrált vegetációkhoz hasonlatosan, nem képes békében élni. Azok a kódok, amelyek felelősek a békétlenségért minden egyedben a túlélés céljából, születésünk pillanatában aktiválódnak, s halálunkig vezérlik cselekedeteinket. Például egy növény, minden erejét összeszedve mindaddig növekszik, amíg környezete és belső szerkezeti felépítése engedi. Ha kell, más növényeket maga alá gyűrve fejlődik. Az állatok területi és élelmezési igényekkel lépnek fel más állatokkal szemben – de sokan közülük szívesen felfalják a növényeket is. Az ember, az ésszel megáldott humán pedig elfogyasztja az előbbi kettőt, s időről-időre nekiront a saját fajtájának is, ezzel csillapítva szükségleti és békétlenségi vágyait. Tehát a béke nem más, mint fantazmagória szüleménye. Nincs és nem is létezhet, mint például rokona az igazság, az egyenlőség és egyéb hasonló szőrrel bevont jelenségek. A látszat azonban nagyon fontos tényező! Azért kell fenntartanunk, hogy a fantazmagóriánknak legyen valami valósághoz hasonlatos alapja is. Továbbá, ugye jól esik elhinni, megérezni, átélni, hogy a humán, az azért mégiscsak a humán, aki gondolataival kivált az állatok és a növények világából – s bolygónk gondnoka szerepben szolgálati lakást is kapott.
Biztosan láttak már olyan helyzetet, mikor két, vagy több motoros áll a piros lámpánál, egymás mellett. Mindannyian rángatják a kormány-gázkart. Úgy szokták mondani, hogy ideges a csukló. Meg szeretnék mutatni egymásnak mindazt, amilyük van és mind azt, amilyük nincs, de ezt a másik nem tudhatja. Egyszóval, fel szeretnének tűnni a másik szemében. Egyelőre piros van, rángatóznak a csuklók. Felmerül azonban a kérdés, mi történik, ha sárga után zöldre vált a szemafor? Csak nem eszeveszett hajszába fognak egymás mellett, egymás ellen? Mire is gondolok? Hát, konkrétan a Nyugat belső feszültségeire. Azokra az ideges csuklókra, amelyek rángatóznak itten fel-s-alá az utóbbi időkben. Talán kivagyiságból, talán tehetetlenségből, esetleg józan számításokból? Ez utóbbit elég nehéz feltételezni, de javaslom, hagyjuk meg a felsorolásban. Na, de ki vezérli a rendőrlámpát? Mikor fog váltani? Összerakva a részleteket, én úgy vélem, a lámpát egy fura algoritmus működteti, melynek mérvadó láncszemei a gazdasági körülmények, a politikai és társadalmi – természetes és mesterséges – indulatok. Szóval, mikor ezek a részletek láncot alkotnak, akkor az addig felmerült problémák elindulnak a megoldásuk irányába. (Az algoritmus lépések egymás utáni sorozata, melyek végrehajtása egy probléma megoldásához vezet. © – Tudásbázis)
Úgy tűnhet, még mindig homályos vagyok. Fogalmazok egyszerűbben. Annyi probléma (főként társadalmi és gazdasági) halmozódott fel jelenlegi világunkban, hogy a természet törvényei szerint egyre tarthatatlanabbá válik a helyzet és az összeomlás, a megtisztulás elkerülhetetlen lesz. Nem tisztítótűz, nem apokalipszis, de még csak nem is világvége, kataklizma, hanem egy spontán egymásnak esés. Ilyesmi ismert például a „Szóváltás Falatozó” névre keresztelt vendéglátó objektumból, ahol az indulatok alól kihúzzák a kéziféket és az addig vidáman jólakott, jól beivott vendégek egymásnak esnek – barátságos mérkőzés, csak a felgyülemlett feszültségek enyhítése céljából. Azt, hogy mekkora lesz ez a csetepaté, nehéz megjósolni. A látszat és a beharangozás nagyot ígér. Meglehet azonban, hogy az indulatokat mégis mérsékelni tudja a józan ész. De mi jön majd az utolsó pofon után? Javaslom megélni, és addig csak szőr mentén találgatni.
Béke nem létezik két harcoló fél között – maximum kierőszakolt fegyverszünet. Ahhoz, hogy béke jöhessen létre, az egyik félnek le kell győznie a másikat. Sokat rágódtam (és rágódnak világszerte) azon, hogy mikor lesz már végre béke Ukrajnában. Nos, én arra a lekerekítésre jutottam, hogy a békesség majd akkor jön el, mikor a harcban álló felek megbékélnek. Ugye milyen bölcs, szinte díjat érdemlő gondolat! Komolyra forgatva, először is javaslom tisztázni, kik a felek? Akik még minidig úgy vélik, hogy az oroszok lerohanták a békésen szántogató ukrán hadtesteket – azoknak javaslom, (ha egyáltalán eljutottak idáig…) most fejezzék be írásom olvasását, mert olyat írok, hogy magam már nem fogom megbánni.
Szóval, egyre markánsabban látom körvonalazódni, hogy az ukrajnai konfliktus hátterében egyfajta konkurencia harc húzódik meg Nyugat törésvonalai mentén. Nem is nagyon tudom, hogy Amerikán kívül miért nem vette eddig észre senki, hogy e tejjel-mézzel folyó Kánaán itt lapul meg Európa hátsó udvarában. Furfangos politikusok kockás papíron kikalkulálták, hogy mindössze csak az oroszokat kell valami úton-módon semlegesíteni, s máris a Nyugatnak termeli a hasznot. XXI. századi neokolonializmus. A terv roppant egyszerű: Brüsszelben hoznak 16-17 szankciós csomagot. Egy óvatlan, vagy tán’ előre kiszámított mozdulattal – kollektíve beleülünk a kötőtűbe, majd kijelentjük: a cél már annyira közel van, hogy ennyire még soha nem is volt annyira… E rémkép láttán pedig joggal várhatjuk el, hogy az orosz földhöz vágja usánkáját, majd saját farkába harapva, elkeseredetten legyint egyet a távolodó Ukrajnára, s az ott élő (a lakosság legalább 60 százalékát kitevő) orosz lelkületű polgárra.
Ezért hát – bizonyára, mivel a szankciók rendesen besültek – azt az ötletet okoskodták ki, hogy verje magát az EU 27 tagállama egy combos hitelbe, s így még akár a fejhosszal vezető amerikaiakat is utol lehetne érni az ukrán földért és kincseiért folytatott harcban. Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy minimum öt félről beszélhetünk az Ukrajnában zajló konfliktus kapcsán – GB, EU, USA, UA, RUS), akik elszántan – akár egymással, akár egy közösnek vélt ellenséggel, de – aktívan hadakoznak.
Na, de ahhoz, hogy felüthesse fejét valami békére hajazó jelenség, szükségeltetik ugye legalább egy vesztes és minimum egy győztes. Latolgassunk? Javaslom rakjunk ki felcímkézett gyufásdobozokat az asztalra és pakolgassuk egymással szembe, majd egymás mellé őket – végül rájövünk, hogy mikor is lesz az a bizonyos béke, amit Mr. D. Trump könnyelműen belengetett.
Azt se hagyjuk ki a latolgatásból, hogy a szláv-szláv konfliktust egy Nyugat – Orosz paktum messze nem oldaná meg. Számukra a döntetlen valami olyasmi lenne, mint például Cipruson a görög-török viszály. Keserves patthelyzet, amely megoldás nélküli egyenlet. A harag ott marad, a remény befagyasztva – a varjak pedig átjárnak a szomszéd földjére.
A fenti töprengést követően annyit azonban érdemes leszögezni, hogy az adott konfliktus rendesen túlnőtt az elején kalkulált kereteken. Sőt! egység hiányában egyre kezelhetetlenebbé, önjáróbbá válik. Nagyon nem lehet csak úgy hipp-hopp kikapcsolni. Amennyiben lenne ilyen kapcsoló tuti, hogy az amerikai elnök már régen lecsapta volna, ha nem másért, akkor azért, hogy megmutassa néniknek-bácsiknak, aprajának-nagyjának, ő mikre is képes. Sőt, tovább megyek – én úgy vélem, hogy az USA kitáncolni sem nagyon tud a helyzetből, pedig már nagyon szorítja a kopottas, fekete lakkcipő.
Az ugye már nyilvános, hogy a konfliktus kezdeményezője nem volt más, mint a tengerentúli államok egyesülése. (© RFK Jr. Reveals the Real Reasons Behind the Ukraine Conflict) Az viszont nem nyilvános, hogy ma ki áll mögötte. Ki az, aki nem tud kihátrálni – vagy haszon, vagy kényszer okán. Eljátszottak már azzal a gondolattal, mi történne, ha Washington leállítaná a támogatásokat? (pénz, paripa, fegyver) Tegyük fel, ezzel egyidőben az amerikai érdekemberek lemondanának az európai enklávéjuk létrehozásának tervéről is. Na, az lenne csak csuda érdekes felállás! Európa vastagnak képzelt vezetői abban a minutumban a – hitelből megvásárolt – utolsó elsüthető fegyvert és annak tárját is betolnák Ukrajnába, csakhogy az amerikaiakat kiszorítsák. Másnap pedig diadalmenetben skandálnák a Brandenburgi kaputól a Champs-Élysées-n, valamint a pisilő kisfiún át az Oxford street-ig – győztünk. A mondat alanyát és tárgyát természetesen kihagynák a lózungból – hisz ki felett is?
Mit tennének az oroszok, ha Amerika meghátrálna? Nos ők nem tennének mást, mint amit most. Talán, akkor hamarabb bevégeznék a küldetésüket, amire elszántan vállalkoztak – s nem több. A legnagyobb fejtörést azonban – a képzeletbeli helyzetben és a valóságban is – Ukrajna, az ukránok okoznák, okozzák. Aki azt mondja, hogy kész terve van arra az esetre, ha kitörne valamiféle béke Ukrajna szerte – akár a gazdaság, akár a társadalom talpra állításában – annak ne higgyenek, blöfföl. Azokat a mesterségesen összerakott indulatokat, gyűlöletet és egyéb lelki alapon beégetett mérgeket roppant nehéz lesz semlegesíteni. A társadalmi megoldás nélkül pedig a gazdaság alapból működésképtelen.
Összegezve gondolataimat, azt vizionálom, hogy nyugalom szele majd akkor kezd lengedezni, ha szorgos nyugati kezek nem hordanak több fát a tűzre. A lángok ekkor kezdenek szép lassan alábbhagyni. A gőz még akkor is feszíteni fog, de kellő óvatossággal e nyomást is lehet mérsékelni, majd elengedni. Egyelőre úgy tűnik, hogy van fa és szorgalmas fűtő is – tehát, ne várjuk a csodát, sem az amerikai elnöktől, sem pedig más, jót ígérő sámánoktól.
Furcsa paradoxon jutott eszembe: csak nem az a furmányos helyzet áll tán’ elő, hogy Ukrajna biztonságát egyedül Oroszország lesz képes megvédeni, miközben a nyugati felek összekapnak azon a képzeletbeli koncon, amire már meg is itták a medve bólét? Moszkva pedig kivár, s szép csendben rakosgatja beljebb és beljebb a határvonalait. A Kremlben ráéreztek, hogy az adott szituációban nekik más dolguk sincs, mint figyelni a hajnal hasadtát.
Arra, hogy a Nyugat térfelén mennyire sajátos észjárással tervezgetnek azok, akiknek feladatuk lenne józanul és megfontoltan, valamint reálisan felmérni a lehetőségeket a tények birodalmában – élő példa az ukrajnai ritka földfémek szerteágazó szövevénye, panamája. Apropó! álljunk már meg egy polgári cipőkötésre! (© Argiropulos J.) Mi is az a hétköznapi szóhasználatunkban egyre feledésbe merülő panamázás?
„A panamázás nagymértékű csalás, nyerészkedés, sikkasztás, megvesztegetés, miközben látszólag tisztességesen történik az üzletelés. Ha tehát valaki nagyszabású csalásban vesz részt, elsikkasztja a közpénzeket, megvesztegeti a hivatalos személyeket a saját érdekei szerint, vagy bármiképpen jogtalan előnyhöz jut az egyenlő bánásmód megszegésével, akkor ő panamázik. A kifejezés a közép-amerikai Panama-csatorna építésével kapcsolatos botrányok idejében került át a francia nyelvből a németen keresztül a magyar szókincsbe 1885‑1900 között. A pénzügyi botrány alapja az volt, hogy a Csendes- és Atlanti-óceánt összekötő mesterséges csatorna építésére alakult francia részvénytársaság csődbe ment, majd a per során kiderültek a francia kormányt is érintő korrupciós ügyek.” (© lexiq.hu)
Na szépen vagyunk itten! Én meg azt hittem, hogy …. erre kiderül – mennyre figyelik egymás kezét a csalók. Szóval, aki nekem tiszta képet tudna felvázolni az adott kérdésben, az jelentkezzen már nálam egy nyolc szeletes Pavlova tortáért. (akár glutén és cukor mentes)
Az elmosódott látás érdekében a Le Point francia napilap (2025.04.02. 15:47) megszellőztette az UA – USA ritka földfémek kibányászásnak megállapodás tervezetét. Nem meglepő módon az okmányban szerepelt a Krím-félsziget, valamint a jelenleg orosz fennhatóság alatt lévő, valaha közigazgatásilag Ukrajnához tartozó szakadár területek is. Nos, aki még mindig azt gondolja, hogy az amerikai, brit, francia, német és egyéb irányokból összesereglett aranyásók ezeken a területeken fognak valamiféle „Clondike-i aranyláz” mintájára számháborút játszani, azok nagyon benéztek valamit. Ezzel nem azt szeretném sugallani, hogy hülyék, hanem azt, hogy a realitás talajától olyan mértékben elrugaszkodtak, hogy az már ön- és közveszélyes.
Napokban – két ébredés között – valami furcsára lettem figyelmes. Az EU hajója kormánykerekét tekerők mögött álló kapitány, valami olyasmiről beszélt, hogy elege lett az alattvalók szüntelen, már egyre fájdalmasabbá váló győzni akarásából. Azt is egyre rosszabb szemmel kezdte figyelni, hogy a nagy akarkodás közepette fel szeretnének venni a hajóra egy államnyi olyan utast, amelyek a befogadási kritériumok egyetlen pontjának sem felelnek meg. Ráadásul, annak is adott hangot parancsnok, hogy végét fogja vetni a személyzet bőlére eresztett támogatásnak. Az eddig juttatott pénzt-paripát-fegyvert pedig vissza kell szolgáltatni egy közös jótékonysági alapba, amelyből az Ukrajnában maradt és a háború kutyájává lealjasított szenvedőket fogja – közvetlenül, nem az ottani szolgák bevonásával – támogatni. Az elmondottak számomra legmeghökkentőbb része pedig az volt, mikor vezér kijelentette: minden, a kormányrúdhoz állított, vezetőnek megnevezett alany köteles a juttatott/kapott pozícióját valós (nem ferdemokratikus!) voksoláson megmérettetni!
Ez volt az a pillanat, mikor rendesen felkaptam a fejem, s csapzott tekintettel felkiáltottam: na erre varrjatok gomblyukat barátaim! Ekkor azonban valami éles fájdalom hasított belém – felébredtem s szembesültem, elaludtam a karomat…
De ne feledjék! A show must (go on!), amely mindenképpen meg fog magától is erjedni, s mikor borrá lesz, alkoholos ital formájában az asztalra kerül. (bocsánat a magyar nyelv kitekeréséért!)
Nem is szaporítanék itten tovább, inkább megosztanám az orosz anekdotát:
„Kedves szórakozni vágyók, a hullámvasút hamarosan indul. Kérjük csatolják be biztonsági öveiket! Kérjük, az utazás során mindenki csak saját lelkierejére támaszkodjon! Külön felhíjuk azon kedves utazóink figyelmét, akik a virágzó Nyugat legendáin nevelkedtek fel, hogy szedjék össze maradék bátorságukat, mert hamarosan túl kell, hogy éljék a realitásokkal való összeütközésünket.”