„Az ideológia, mint eszköz az egyetlen, amely el tudja hitetni az emberekkel, hogy képesek vagyunk szembe menni az evolúcióval. Minél jobban sikerül elvonatkoztatni a diktált eszméktől, annál reálisabban éled meg az életet.” (Shayat Cout Pho)
Biztosan hallották már azt az intelmet: Fiam, azt csinálsz fiatalon, amit csak akarsz, de már most szólok, hogy a levét te fogod meginni! – mégpedig akkor, mikor nekünk már nem lesz erőnk kihúzni a szarból. Gyorsan hozzáteszem, nekünk is ugyanezt a maszlagot vetítették elő anno. Meg azt is mondták: – majd meglátod fiam, amikor… Aztán kiderült, a slamasztikából nekünk kell kimásznunk – mégpedig magunk erejéből. Egyébiránt, mikor épp az jött el, amit jövendöltek, pont arra nem volt időm, hogy az öregek valamikori intelmein mélázzak – szét kellett szedni a gubancot és kész. Aztért persze jól jött, ha valaki segített… A fenti gondolataimat elolvasta egy jóbarátom, aki manapság a nyolcvanadikat tapossa, s csak annyit mondott: „én még most is iszom a levét…”
A témát feszegetve egy régen írt dalom szövege ugrott be: „Nekem, valaha azt mondták megértem, ha nagy leszek, Addig meg jól teszem, ha sok spenótot eszek (mint a Popeye!) Aztán mikor rám szóltak: most már felnőttem, Rájöttem gyerekként sokkal többet értettem.
Bevallom, én nem voltam jó gyerek. Mikor októberben még nem volt intőm, már kezdtem aggódni, hogy tán’ valamit nem vettek észre, vagy én magam tértem le valami zavaros irányba? Aztán behoztam a formámat. Nem szerettem, ha dicsértek – onnantól elvárások. Engem állandóan figyelmeztettek, kioktattak – fiam, azt nem úgy! mit szólnak az emberek, ha te… stb. Mivel tudjuk az alapigazságot: A szó elszáll, az írás elrepül – rólam is leperegtek a korholások, intők. Aztán felnőttem, mert ez az élet rendje és innen visszanézve azon mélázok, hogy a következő generáció miért nem úgy gondolja, ahogyan én gondoltam/gondolom? Hát azért, mert ők nem mi és nem akkor, hanem most és majd. Javaslom, így az elején egyezzünk meg: minden soron következő generáció ugyanúgy nő fel, vergődik és szintúgy megy el, mint az előző.
Nagymamám figyelmeztetése, miszerint – Ne hülyéskedj fiam, mert úgy maradsz! – azonban sokszor visszaköszönt az életem során. Mondhatnám, mint valami árnyék követett végig eddig eltelt napjaimon. Számtalan olyan eset, pillanat volt az életemben, mikor annyira komolyan kellett volna venni a helyzetet – én pedig majdnem úgy maradtam… Nem sorolom a helyzeteket, de legyen elég annyi, hogy még mindig kínosan kell ügyelnem, hogy ösztönből, zsigerből úgy ne maradjak a hülyeségeimmel.
Az emberek egy része nem azért születik a Földre, hogy fejlődjön – egyszerűen vegetációra termett. Létével mintegy demonstrálja – lássátok emberek, ki lehet maradni az evolúcióból, de akkor így jártok. Én hiszek a törzsfejlődésben. Függetlenül attól, hogy a majomszabású embertől, vagy az emberszabású majomtól, esetleg az Ádám-Éva-Kígyó triótól, vagy pedig egy, netán többsejtűektől származunk – az erősebb él túl, az életképesebb marad fenn. Hiszem, ha egy faj nem bír megküzdeni az élet nevezetű feladattal, akkor nincs az a mesterséges intelligencia, az a robotika, mechatronika, kvantum-rásegítés, virológia, immunológia, holisztika-specifikus diagnosztika, kombináltfogó, amely megóvja őket a kárhozattól. Na de, mi gondolkodással megáldott lények vagyunk! Tehát, minden esélyünk megvan ahhoz, hogy fennmaradjunk, s a táplálék láncot pedig továbbra is a tetejéről irányítsuk. Azt sem hinném, hogy a humán által kreált mesterséges intelligencia fölénk tudna kerekedni, hiszen az azt jelentené, hogy az élővilág felett egy szintetikusan kreált – nem lény, hanem – eszköz venné át a hatalmat. Azért persze ne gondoljuk, hogy mi vagyunk a Föld urai! A gyeplő továbbra is a természet (Isten, Sors, Világegyetem stb.,) kezében van.
A napokban hallottam egy fiatal srácot nyilatkozni valami blog-kereskedőnek. Elmondta, ha ő tudta volna, hogy ilyen nyomorúságos országba fog megszületni, akkor még az anyaméhben a saját nyakára tekeri a köldökzsinórt és végez magával. Konkrétan fel volt háborodva, hogy nem készítették elő neki a terepet. Nem kérdezték meg tőle – még érkezése előtt –, hogy megfelel e őnagyságának ez a közeg, vagy inkább menne Szibériába, Katmanduba, esetleg Dél-Szudánba, a Bandingilo Nemzeti Parkban található Nanyangachor nevű falucskába. Bravó! Kár, hogy nem álltam ott valahol a közelében, mert rögvest előhozakodtam volna kérdésemmel: és te jóember, mifenét tettél eddigi életed során azért, hogy ez az ország ne legyen ilyen általad lefitymált? Az is érdekelt volna, hogy mi a terve, mit szándékozik tenni a jövőben, hogy ne csak felegye az ősei tartalékait, hanem mind szellemileg, mind anyagiakban gyarapítsa azokat a javakat, amelyeket azok évezredeken át rakosgattak egymásra – azért, hogy az újonnan érkező ősök egyre nyugodtabb körülmények között élhessenek? – itt, és a világ más részein. Jól tudom én is, létezik az a bizonyos kontrollálhatatlan szájtépés, melynek célja, hogy valami olyan jól hangzó dolgot adjunk elő – csak úgy belülről, a megkönnyebbülés célzatával, mint a böfögés, vagy a hányinger –, amely valójában tartalmatlan, de elégséges ahhoz, hogy mi elégedettek legyünk önmagunk bölcsességével. Szinte magam elé képzeltem amint ez a fiatalember az aznapi felindultságát levezetendő, még elugrik haverokkal tépni egyet a kertváros pázsitjából. (csak így zárójelben jegyzem meg: míg a másnaposságot ki lehet heverni pár ezer agysejt elvesztésével, addig a tudatmódosítók rendesen – egy életre szóló – nyomot hagynak az ember legféltettebb testrészében, az agyban!) Majd hajnal felé, némileg önmagára találva hazatámolyog, s elégedetten nyugtázza, hogy anya tele vette a hűtőszekrényt (bár, a megszokott norvég füstölt lazac helyett csak valami kínai imitációt szerzett be), apa pedig (szerencsére) elfelejtett rákérdezni, hogy aznap éppen mekkora összeget herdált el az öreg bankkártyájáról. S hétfőn az élet döcög tovább a maga barázdáiban. Elugrik az egyetemre, ahol már rendesen kiáll rudja, de az ősök azzal fenyegetik, ha ezt a sulit sem fejezi be, akkor majd jól megnézheti magát…
Tudom, mi is voltunk olyan fiatalok, és olyan rosszak és mi is ellógtuk, ahol csak el lehetett. Értünk is bejött apa az őrsre, ha valami garázdán kaptak. A hozzáállás azonban előnytelenül változott. Mi kaptunk egy maflást – akkora volt, hogy a fallal megosztottuk a felét – aztán mentünk tovább, ügyelve arra, hogy legközelebb elkerüljük a hasonszőrű konfliktus helyzeteket. Mára sikerült a humán-liberális eszmékkel olyannyira megkerülni a ló túlsó oldalát, hogy a rend őre bocsánatot kér mielőtt megszakítaná a rendzavarásomat. Apa helyett valami sztárügyvéd hajt be az őrsre hóna alatt egy táskányi paragrafussal – melyből jó, ha nem a rendőr jön ki vesztesen. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a fiatalság királyul érzi magát – hisz mi gyártottuk le neki a trónt! Megtanítottuk őket halat enni, de nem jutott időnk a halászat rejtelmeibe beavatni.
Ismerősöm, a Sándor mesélte, hogy közben szeretett volna járni fia, Sanyika (mert ugye egy valamirevaló családban a fiúgyerek hurcolja magával az apja nevét) érettségi előmenetelében. Sanyika nem a legvastagabb kábel az agytekervények pászmájában, így apja úgy vélte, be kell segítenie a magyar érettségijébe. Az öreg pénzt, paripát, fegyvert nem nélkülözve berontott a magyar tanárhoz, hogy ne hagyatkozzon a véletlenre. Felajánlott egy derekas összeget, ha Sanyika nem hozza haza a lécet az iskolából. A tanár, régi vágású lévén, nem élt a fizetése megduplázásának lehetőségével. Olyannyira nem, hogy még az érettségire sem engedte el a kölyköt. Évismétlés. Sándor büszkén mesélte el nekem évekkel később, hogy a fia megszerezte a diplomáját… Min csodálkozunk hát? Milyen királyságot építünk mi itten a következő generációknak? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy az a társadalom, ahol mindenki király – az szolgaságra van ítélve?
Egy másik videó klipben egy fiatal, láthatóan kalória-túltengéstől eleresztett, valami két számmal kisebb ruhaneműbe csomagolt fiatal asszonyka, szivárványos lobogót kergetve megemlítette a világnak, hogy ő bizony ebbe az országba, ebbe a felfordult világba nem fog gyereket szülni. Elkeseredtem. Nem azon, hogy kihal a nemzetünk, ha ez a hölgy nem szánja rá magát, hanem azon a fene-nagy magabiztosságon, amellyel tudományosan társadalmunk tudtára adja, hogy rá ne számítsunk, mert mi vagyunk a hibásak. Nem firtatom a kérdést, hogy képes lenne e ő egyáltalán utód világra hozatalára jelenlegi formájában, azt sem, hogy az az utód (még menet közben) nem tekerné e önnön-nyakára a köldökzsinórt – inkább azt feszegetném, hogy egyedi, vagy akár általánosítható esetekről van-e itten szó?
Ne engedjük elesni a félreértést! Tudom én, hogy nem jár mindenki ilyen és hasonló ruhákban/cipőkben. A gerincet ma is azok a fiatalok alkotják, akikben van irány – mind biológiailag, mind emberileg. Tudom, hogy vannak bőven olyanok is, akik szép csendben haladnak előre az élet ösvényén, fejlődve az evolúció diktálta irányokba. Akik pedig felülnek az éppen divatos (trendi) irányoknak, azok általában addig tartanak, míg az adott ideológia eszmét nem változtat – aztán eltévednek a sarkon és elvegyülnek a tömegben. Ugyanakkor megjegyezném, hogy egy generációt a szélső rétegek radikalistásai körvonalaznak leginkább.
Minden bizonnyal más is észrevette, hogy a gazdasági hanyatlással erejüket vesztik azok a téveszmék – vagy fogalmaznék máshogyan – a jó dolgunkban kitalált irányzatok, melyek alapból, egészséges környezetben fel sem ütnék fejüket. Mondok egy triviális példát: a múlt század második felében, mikor a két Világégést követően talpra kellett állni, mindenki azon tüsténkedett, hogy sajátnak nevezhető fészket rakjon, napi ételt pakoljon az asztalra családjának – egyszóval biztosítsa szerettei számára az élethez szükséges minimumot. Senkinek eszébe nem jutott volna zöldülni, szivárványulni. (a kommunizmus elméletét is, mintegy menekülési útvonalat kaparták elő) Aztán megteremtődött a minimum, majd előkerült a többlet és még több lett – s a dőzs elcsavarta a bővelkedők fejét. Tudják, a kutya is akkor vész meg – mikor dögre etetik… Ne feledjük! az ideológiák akkor szökkennek szárba, mikor nagyon rossz és mikor nagyon jó.
Fájdalmas bevallani, de túlpörögtünk. Agyonhajtva magunkat megteremtettünk egy fejlődésre képtelen gazdasági és főleg társadalmi közeget, mely ma irányvesztetten tévelyeg, s emészti fel önmagát. Megfigyelték, hogy azok a politikusok, marketing stratégák, PR szakemberek, aki csak a sarokig kaptak instrukciót munkájukhoz – mára leléptek a jövőképükkel (melyet nagyjából így foglalhatnánk össze: csupa-zöld, szivárvány keretbe foglalt kommunizmus) együtt. Ne higgyék ám, hogy józanodunk! A most kialakulóban lévő, új trendeknek megfelelően, egy jól átgondolatlan mozdulattal kirántottuk magunk alól a szőnyeget. Most pedig itt áll Európa, s vár valamire – ami el is fog jönni. Hogy mi lesz ez? Szerintem még az sem tudja, aki megígérte. Annyi azonban bizonyos, hogy rövid időn belül nem lesz itten se zöld, se szivárvány, se kommunizmus – nem lesz rá időnk, energiánk és főleg nem pénzünk.
Maradék szabadidőnkben pedig azon fogjuk törni a fejünket, hogy miként fognak azonosulni a nyugat tradicionális közegével azok a rendszerben testidegen tömegeiben bevándorolt egyedek (Afrika, Kelet-Európa, Ázsia), akik egyre inkább a társadalom markánsabb rétegét adják. Hoppá! Meglehet, éppen ők az evolúció új küldöttei, mint mentőöv a mocsárban, deszka a pöcegödör felett, szalmaszál a szénakazalban? Velük összekeveredve a Nyugat népe is rá fog jönni, hogy a kolbász-sövényre addig járnak rá a kutyák, míg fel nem zabálják? Európa mérvadó országainak jelenlegi ábrázatát figyelve, egyre merészebben merül fel bennem a gondolat, hogy a nyugat embere sokkal fogékonyabb elkonyulni az érkezők irányába, mint azok az asszimilációra. Figyeljük csak meg, hogy az elkövetkezendő évtizedekben a nyugati (tősgyökeresnek tekinthető) fiatalság köreiben egyre népszerűbb, divatosabb lesz például az iszlám. Egyre többen vélik majd felfedezni sajátos igazságtartalmát, melyet el is fognak fogadni. Ilyen formán tisztába teszik önmagukban azt a zavarodottságot, amelyet – a politika által szorgalmazott – a XX-XXI. századi keresztény vallási és nyomában a hitbéli átalakulások váltottak ki a fejekben. Félve teszem fel a kérdést: Csak nem így vesznek rajtunk revansot a keresztes hadjáratokért?
Vannak élethelyzetek, amelyek nagyon életszerűtlenek tűnnek – aztán megszokjuk őket. Bizony ilyen lesz a tarka tömeg esete az EU-val – többen jöttek el, mint amennyien itt vannak. A vaskalapos urak és a vaskendős nénik pedig addig fogják szorgalmuk alatt tartani a folyamatokat, míg azok a folyamatok hatalomban bírják tartani őket. Aztán pedig jön majd…
Addig pedig elégedjünk meg egy orosz anekdotával:
Hatóságok megjelennek a magát „Fasiszta Boksz Club”-ként hirdető intézmény bejáratánál. – Azért jöttünk, hogy bezárjuk ezt a botrányos helyet! – közölte egy álig felfegyverzett kommandós. – De hiszen, mi csak a külsőségekben vagyunk ám fasiszták! Jöjjenek be és nézzék meg, hogy nálunk nincs ideológia, nincs fajgyűlölet, fasiszta eszmék és egyáltalán még a deviancia látszatát is kerüljük. – Akkor miért nevezik önmagukat így? – Tudják, ez egy marketing fogás. A mai fiatalság valami extrémet, általuk még soha át nem élt, meg nem tapasztalt, de sejtelmesen hangzó, kihívásokat keres. Hozzánk belépnek, aztán mikor rájönnek, hogy egy egyszerű sportklub vagyunk, ahol a testedzés a legfontosabb – már késő kilépni.