Az Emily Párizsban új évada folytatja és végleg megszilárdítja azt a gondolkodásmódot, amely a sorozatot kezdettől fogva jellemzi: a felszínesség uralmát az érzelmek felett. Ez a szezon sem próbál meg többnek látszani könnyed szórakoztatásnál, de éppen ezzel válik igazán beszédessé és szerintem problematikussá. A látvány továbbra is kifogástalan. Új városok, mediterrán fények, gondosan megkomponált enteriőrök és ruhák váltják egymást, mintha egy végtelen divatmontázst néznénk…csakhogy ez a vizuális gazdagság nem mélyíti, hanem elfedi a történet ürességét. A környezet nem hordoz jelentést, csupán díszletként szolgál ahhoz, hogy ne kelljen valódi belső folyamatokat bemutatni.Emily karaktere ebben az évadban végleg körkörössé válik. Ugyanolyan kedves, csinos, szimpatikus és érzelmileg voltaképpen meglepően üres. A sorozat mintha következetesen azt sugallná, hogy ezek a tulajdonságok önmagukban elegendők, miközben az önreflexió, a következményekkel való szembenézés teljesen hiányzik. Emily nem igazán fejlődik, hanem újra és újra ugyanazokat a helyzeteket éli át, csak más háttér előtt.
A boldogság keresése nem belső munka, hanem impulzusok láncolata. Új város, új munka, új szerelem, mind gyors megoldásként jelenik meg egy soha meg nem nevezett belső hiányra. A hiszékenység nem tapasztalatlanság, hanem alapállapot… a karakterek újra és újra elhiszik, hogy most majd más lesz, anélkül hogy bármiből tanulnának. Különösen feltűnő, ahogyan a sorozat kezeli a kapcsolatokat. Az érzelmi kötődések gyorsan keletkeznek és még gyorsabban tűnnek el. Egy szakítás nem hagy nyomot, nem okoz törést, nem formál személyiséget. A kapcsolatok lecserélhetők, akárcsak egy ruhadarab egy új városban. A fájdalom esztétikailag zavaró elem, ezért a narratíva egyszerűen átlép rajta. Ez az érzelmi felszínesség nemcsak a főszereplőt, hanem az egész sorozat világképét meghatározza. A mellékszereplők fokozatosan elveszítik önálló súlyukat, puszta funkciókká válnak Emily történetében. Ebben az évadban ez különösen üres hatást kelt: mintha senkinek sem lenne valódi múltja vagy jövője, csak jelene… az is kizárólag dekorációként. A legfontosabb kérdés így nem az, hogy szórakoztató-e a sorozat, hanem az, milyen mintát kínál a fiatal nézőknek. Szerintem azt a képet közvetíti, hogy az érzelmi felszínesség elfogadható, sőt kívánatos, hogy a belső ürességet élményekkel kell betömni, nem pedig megérteni….és hogy a gyors továbblépés értékesebb, mint a megállás és az önvizsgálat. A felnőtté válás itt nem folyamat, hanem elhalasztott állapot. Szép, kedves, könnyen fogyasztható és meglepően keveset mond bármiről, ami valóban számít.
Nálam 10 pontból 5 pont
Fotó forrás: Getty Images Entertainment