Vannak nyarak, amelyekből az embernek évekkel később már alig marad meg valami pontosan: nem tudja felidézni, melyik napon érkezett, mit rendelt az első vacsoránál, vagy melyik délutánon indult el céltalanul sétálni a parton, mégis, ha behunyja a szemét, egyszerre visszatér egy illat, egy fény, egy régi mondat, és vele együtt az egész nyár, úgy, ahogyan valójában talán sohasem történt meg, csak ahogyan az emlékezet megőrizte. Nekem ilyen maradt az a néhány nap Siófokon, amikor a Mala Garden Design Hotelben szálltunk meg, közvetlenül a Balaton mellett, és bár azóta sokfelé jártunk, valamiért abból az utazásból máig egy egészen jelentéktelennek tűnő este jut eszembe a leggyakrabban.
Már az érkezésünk is a családi utazások jól ismert rendje szerint zajlott, vagyis természetesen semmi sem úgy történt, ahogyan előre elképzeltük. Mire elindultunk otthonról, valaki már éhes volt, más valamit otthon felejtett, az autóban pedig rövid időn belül megkezdődött az örök vita arról, hogy kell-e még útközben megállni, amikor már szinte látni lehet a Balatont. Aztán egyszer csak megérkeztünk Siófokra, és amikor beléptünk a Mala Gardenbe, furcsa volt, hogy a Balaton partján hirtelen egy egészen más világ fogadott bennünket: fa, kő, különös keleti részletek, víz és az a fajta nyugalom, amelyben az ember az első néhány percben még kissé idegenül mozog, aztán feltűnően gyorsan hozzászokik.A szobából a Balaton közelségét szinte állandóan érezni lehetett, de az első délutánon természetesen senki sem akart a szobában maradni. Ledobtuk a csomagokat, megkezdődött a fürdőruhák, papucsok, napszemüvegek és naptejek keresésének szokásos családi művelete, amely valami rejtélyes okból mindig hosszabb ideig tart, mint maga a lepakolás, aztán végre lejutottunk a vízhez. A Balaton azon a délutánon olyan volt, amilyennek gyermekkorunk nyaraiból őrizzük: meleg, kissé lustán hullámzó, a távolban vitorlásokkal, a part felől beszűrődő hangokkal, és azzal a semmivel össze nem téveszthető illattal, amelyet az ember hiába próbálna pontosan leírni, mégis azonnal felismer, amikor sok hónap után újra megérkezik a tóhoz.A Mala Garden víz fölé nyúló napozóteraszán végül hosszabb időt töltöttünk, mint terveztük. Valaki olvasni próbált, valaki ötpercenként megkérdezte, mikor megyünk újra a vízbe, én pedig abban a boldog tévedésben éltem, hogy most majd végre semmit sem fogok csinálni. Természetesen egy családban a „semmittevés” ritkán közös program, így hamarosan újra mindenki mozgásban volt, de ma már éppen ezt szeretem abban az emlékben: nem történt semmi rendkívüli, nem volt nagy esemény, csak együtt voltunk egy balatoni délutánban, amelyről akkor még egyikünk sem sejtette, hogy egyszer majd hiányozni fog.
Az igazi emlékem azonban aznap este kezdődött. Vacsora után elhatároztuk, hogy sétálunk egyet Siófokon, de senki sem akart különösebben messzire menni, ezért csak elindultunk a part mentén, minden cél nélkül. A nappali meleg lassan eltűnt, a Balaton fölött különös, rózsaszínes fény maradt, a víz olyan simának látszott, mintha valaki egyetlen mozdulattal elsimította volna, a parton pedig megváltozott az egész nap hangulata. A gyerekek még mindig találtak valamit, amin lehetett nevetni, mi felnőttek pedig egyre lassabban mentünk utánuk, és egyszer csak valaki megállt azzal, hogy nézzük meg a naplementét.Megálltunk, ennyi történt.Nem készült hozzá külön program, nem szerepelt semmilyen útitervben, és még csak azt sem mondhatnám, hogy életünk legszebb balatoni naplementéjét láttuk, mert az ember az évek során sok naplementét lát, és szerencsére nem kell közöttük sorrendet felállítani. Mégis emlékszem arra a néhány percre, amikor senki nem sietett, senki nem kérdezte, mikor indulunk tovább, és valami egészen ritka egyetértésben valamennyien ugyanabba az irányba néztünk.
Később visszasétáltunk a Mala Gardenhez, de még akkor sem akartunk felmenni a szobába. Leültünk a tó közelében, beszélgettünk mindenféléről, jelentéktelen családi dolgokról, amelyekből az ember akkoriban egyetlen mondatot sem tart megőrzésre érdemesnek, pedig évekkel később éppen ezek hiányoznak a legjobban. Arra már nem emlékszem, miről beszéltünk, csak arra, hogy sokat nevettünk, és valaki egyszer azt mondta, hogy milyen jó lenne, ha a nyár mindig ilyen lassan telne.
Másnap persze újra felgyorsult minden. Reggeli, készülődés, strandolás, wellness, újabb séta, újabb vita arról, ki mit szeretne csinálni, és valamikor közben egy hosszúra nyúlt ebéd a Mala Garden Étteremben, ahol a Balaton látványa folyton elvonta a figyelmünket az asztaltól. Az egyikünk mindig azt nézte, milyen hajó megy el éppen előttünk, a másik azt találgatta, vajon lesz-e még aznap vihar, miközben az ételek illata összekeveredett a tó felől érkező levegővel, és senki sem sietett különösebben sehova. Talán ez volt az egyik legjobb dolog abban a néhány napban: lassan elveszítettük az idő iránti érdeklődésünket.
A Mala Garden wellnessrészlege is része lett ezeknek a lusta délutánoknak. A panorámás medencéből egészen másnak látszott a Balaton, és természetesen itt sem maradhatott el a családi élet apró komédiája: valaki túl sokáig akart maradni, valaki már indulni szeretett volna, valaki pedig kijelentette, hogy öt perc múlva biztosan jön, ami családi időszámítás szerint legalább fél órát jelentett. Ma már ezekre a kis jelenetekre sokkal jobban emlékszem, mint arra, pontosan melyik medencében mennyi időt töltöttünk.
Az utolsó estén ismét lesétáltunk a Balatonhoz. Nem beszéltük meg, egyszerűen valahogy természetesnek tűnt, hogy még egyszer odamegyünk. A víz sötétebb volt, mint az első estén, a túlpart fényei apró pontokként látszottak, és már benne volt a levegőben az indulás gondolata, amely minden nyaralás utolsó estéjét kissé másmilyenné teszi. Az ember ilyenkor még nem akar hazamenni, de már fejben csomagol, számba veszi, mit hagyhatott a szobában, és közben megpróbál úgy tenni, mintha ugyanolyan este volna, mint a többi.
Másnap reggel aztán valóban csomagolni kellett. A szoba lassan elveszítette azt a rendetlenséget, amely néhány nap alatt a miénkké tette, előkerültek az ágy alól a papucsok, a fürdőszobából az utolsó ottfelejtett holmik, és mire becsukódtak a bőröndök, a Mala Garden ismét kezdett olyan helynek látszani, amilyennek érkezésünkkor láttuk. Csakhogy közben történt valami egészen egyszerű: már voltak hozzá emlékeink. Ha ma Siófokra gondolok, nem egyetlen látványosság jut először eszembe, és nem is tudnám pontosan felsorolni, mit csináltunk azon a néhány napon. Inkább arra az estére emlékszem a Mala Garden előtt, amikor megálltunk a Balatonnál, mert lement a nap, és néhány percre egyikünknek sem volt fontosabb dolga annál, hogy végignézze. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer éppen ezt a jelentéktelennek látszó pillanatot fogom magammal vinni abból a nyárból. Az ember ugyanis rendszerint fényképekkel, kagylókkal, apró tárgyakkal próbálja hazahozni az utazásait, az emlékezet azonban makacsul maga választ: megtart egy hangot, egy nevetést, a Balaton esti illatát, valakinek egy félmondatát, és egy régi nyárból végül éppen azt őrzi meg, amit annak idején eszünkbe sem jutott volna lefényképezni.
Fotó forrás: https://www.facebook.com/malagardenhotel