Tegnap este valami egészen különleges dolog történt a Dohány utcai Zsinagógában. Nem csupán egy koncertet hallhattunk hanem egy korszak zárult le méltósággal, könnyel, nevetéssel és a zene időtlen erejével. Rhoda Scott és Varnus Xaver utolsó közös fellépése olyan volt, mintha két zenei csillag fénye egy pillanatra még egyszer utoljára találkozott volna az égbolton és mindannyian ott lehettünk, hogy tanúi legyünk ennek a fényes, szívbemarkoló búcsúnak.
A teltházas közönség már a koncert első pillanataitól érezhette: ez az este több, mint egy előadás. Ez hálaadás. Ünnep. Elbúcsúzás de nem elmúlás, hanem örökséggé válás. A hatalmas sípos orgona megszólalt, a Hammond feszülten válaszolt két hangszín, két világ, két életút, amelyek most utoljára találkoztak. Mégis, a különbségek nem elválasztották, hanem tökéletes egésszé formálták az estét.
Rhoda Scott, mezítlábas jelenlétével, játékának természetességével és jazzes szívdobbanásaival olyan bensőségességet teremtett, amit ritkán tapasztalni ekkora térben. Minden egyes hangjából sugárzott a szabadság, a mélység és a szeretet. Varnus Xaver pedig ,az orgona mágusa olyan elementáris erővel szólaltatta meg a hangszerét, hogy az egész zsinagóga megremegett. De nem félelemtől, hanem áhítattól. A közönség lélegzet-visszafojtva hallgatta, ahogy Bach, Liszt vagy Vangelis dallamai új értelmet nyernek az ő kezei alatt.
Amikor felcsendült Ravel örökérvényű Bolerója, a közönség szinte egy emberként tartotta vissza a lélegzetét, ahogy a lassan építkező, hipnotikus ritmus és a fokozatosan kibontakozó dallam Varnus Xaver zseniális orgonajátékán keresztül egyre mélyebbre hatolt a monumentális zenei ív végén pedig a tapsvihar nem egyszerűen ováció volt, hanem katarzis: az este egyik legnagyobb diadala.
A koncert fináléja pedig egyszerre volt katartikus és végtelenül emberi. A Tavaszi szél vizet áraszt közös éneklése a közönséggel nemcsak zenei, hanem lelki csúcsponttá vált. Rhoda és Xaver együtt, egymásra nézve, a közönséghez fordulva adták át a stafétabotot nem egy konkrét művésznek, hanem mindannyiunknak. Hogy vigyük tovább, amit ők ketten évtizedeken át őriztek és adtak tovább: a zene varázsát, az emberséget, és a művészet hitelességét.
A Dohány utcai Zsinagóga nem is lehetett volna méltóbb helyszín ehhez a történelmi jelentőségű eseményhez. Nemcsak a falak, de a levegő is emlékezni fog erre az estére. Aki ott volt, egy életre megőrzi magában ezt az élményt.
Bízunk a ráadásban.
fotó: Bor Veronika