Lionel Richie nem csinált semmi különöset egyszerűen csak énekelt és jelen volt. Fehér zakóban, fehér zongorával, s azzal a különös derűvel, amit csak az tud magával hozni, aki már sokat látott, sokat adott, és semmit nem sajnál.
A Hello-val kezdte és roppant furcsa volt: az a dal, amit annyiszor hallottam már hirtelen egész más lett, még közelebbi, még csodálatosabb… Egy pillanatra mindenki csendes lett, mintha nem is egy híres amerikai énekes, hanem egy ismerős szólt volna hozzánk, akit ezer éve nem láttunk, de mindig vártunk. A hangja, mint a meleg méz, a zenekara pedig, fantasztikusan kísérte, mint lebegő fények egy alkonyi tó felett…..Mára átváltozott minden egy közös emlékké. Volt benne egy csepp reggie, egy kis gospel, és az a felemelő táncos-lüktetés, amit nem lehet tanítani csak érezni.Lionel nevetett, poénkodott, táncolt, játszott és mi hittünk neki. Hálás vsgyok, hogy ott lehettem, hogy hallhattam, hogy emlékezhetek….köszönöm.
A Dancing on the Ceiling akár a tiszta öröm zenéje, egy felszabadult pillanat, pont úgy szólt, ahogy élni jó.A Say You, Say Me nekem a kapcsolódás himnusza.Egy szelíd vallomás, ami összeköt. A We Are The World mondhatom, hogy az emberiesség imája, ez a dal nemcsak egy korszak lenyomata, hanem időtlen üzenet: hogy van közös hangunk, van közös felelősségünk, és van közös reményünk.
Közösen énekeltünk és táncoltunk, nem túl hangosan, és nem is hibátlanul, de szívből.
Fotó forrás: Koncertmagazin