A Duna felett leheletszerű, selyemfinom köd szitált, mintha maga a folyó álmodta volna meg a saját titkait. A víz mozdulatlan volt, mély és áttetsző, olyan, mint egy hatalmas kristálytükör, amelyben a múlt árnyai lüktettek, a régi villamosok nyikorgása, a kőhidakon siető emberek sziluettjei, a valaha volt világ zaja. Ha valaki elég sokáig bámulta, mintha látni vélte volna a történelmet: kocsik dobogását, harangok hangját, elszállt kacajoka. A város szíve dobogott benne, halkan, mélyről jövő, lüktető ritmusban.
A Lánchíd alatt hangtalanul suhantak a vízi taxik. Kecsesek voltak, mint a folyó árnyai, szinte lebegtek a víz fölött, és csak a finom foszforeszkáló fényük árulta el, hogy emberi kéz alkotta őket. A rakparton sétáltam, felnéztem a Parlamentre: száz év telt el, de még mindig állt, fenségesen, rendíthetetlenül és mégis, mintha új erő ragyogott volna benne. A falaira mesterséges intelligencia által vezérelt növények kúsztak fel: aranyló fényben pulzáló borostyánlevelek, amelyek lassan lélegeztek, mintha maga az épület vált volna élővé. A történelem és a jövő ölelkezett össze a kőfalak és a ragyogó, szerves fények találkozásában. A város fölött óriási vertikális erdők szúrták át a felhőket, gyökereik mélyen a földbe kapaszkodtak, ágaik a szélben hajladoztak, lombjaik között madarak és parányi, nesztelen drónok rebbentek fel. A toronyerdők voltak Budapest új tüdeje, új templomai,a természet és a technológia szavak nélküli megbékélésének szimbólumai.
A Margit-szigeten különös fények gyúltak, amint a napkorong eltűnt a Gellért-hegy mögött. Nem lámpák voltak ezek, hanem biolumineszcens növények, amelyek az emberi lépésekre reagálva gyújtották meg kékes-aranyló fényeiket. Az ösvényeken szerelmesek sétáltak kéz a kézben, gyerekek nevetve futkároztak, és a növények fénykörökben ünnepelték minden mozdulatukat. A Duna kristálytisztán csillogott. A mélyében parányi nanobotok dolgoztak láthatatlanul, évtizedek óta tisztítva a vizet. Az emberek újra bíztak benne: ittak belőle, fürödtek benne, szerették úgy, ahogy a régmúlt idők emberei szerették. A hidak alatt gyerekek kacagtak, önvezető vízibuszok ringatták őket, miközben a város egén csillagszerű fények úsztak lassan , a repülő közösségi buszok, amelyek hangtalanul kötötték össze a budai hegyeket és a pesti belvárost.
A reklámok eltűntek, a harsány fények is, helyüket holografikus emlékművek vették át….nem hirdettek, nem zajongtak, csak meséltek. A Széchenyi tér közepén maga a gróf állt áttetsző hologramként, szelíd hangon mesélve, hogyan álmodta meg a Lánchidat. A Kossuth téren fel-felbukkant egy 1956-os forradalmár arca és emberként beszélt arról, mit jelentett szembenézni a tankokkal. A város megtanulta tisztelni a múltat, mélyebb szívvel, mint valaha.Ahogy ott álltam a Szabadság-híd zöld ívei között, a szél finoman zsongott körülöttem, Budapest élt, lélegzett….a szívverését a Duna vitte végig a városon, a toronyerdők fényei voltak a szemei, a gondolatai a lassan suhanó, csillagszerű járművek az égen….