Vannak filmek, amelyek kőkeményen lüktetnek. Josh Safdie legújabb rendezése pontosan ebbe a kategóriába tartozik. A Marty Supreme egy vizuális és érzelmi gyorstüzelés; egy olyan celluloid-álom, amely az 1950-es évek Amerikájának füstös pingpongtermeibe rántja le a nézőt, hogy ott valami olyat mutasson, amit eddig még sosem láttunk. Chalamet játéka egyszerűen monumentális. Aki eddig azt hitte, látta már őt minden mélységében, az most fog igazán megdöbbenni. Ebben a filmben levetkőzi az ifjonti báját, és egy olyan nyers, karizmatikus és szinte mániákus energiát hoz a vászonra, ami ural minden egyes képkockát.
A játéka technikai bravúr és mélyen rétegzett lélekábrázolás egyben. Úgy formálja meg a különc zsenit, hogy közben végig megőrzi a figura sebezhetőségét is. Chalamet itt nem egy sztár, aki egy sportolót játszik, hanem ő maga a megtestesült, megszállott Marty, akinek minden egyes ütése egy-egy egzisztenciális segélykiáltás.
A rendezés és a színészi játék szimbiózisa lenyűgöző. Safdie kamerája szinte együtt lélegzik a főhőssel; a tempó feszült, a hangulat pedig egyszerre nosztalgikus és modern. A film nem akarja szájba rágni a mondanivalót, helyette hagyja, hogy a nézőt elvarázsolja az az elképesztő precizitás, amivel Chalamet és a stáb felépítette ezt a világot.
A Marty Supreme egy óda az egyediséghez és a szenvedélyhez. Aki egy unalmas sportéletrajzot vár, az most nagyon rossz helyen jár! Ez egy színészi mesterkurzus, egy stílusbomba, és számomra az év egyik legfontosabb filmes pillanata volt. Timothée Chalamet ezzel a teljesítményével végérvényesen bebetonozta magát generációja legnagyobb óriásai közé.
Kötelező darab mindenki számára, aki érezni akarja a mozi valódi varázsát. Chalamet játéka előtt pedig megemelem a kalapom.
Nálam 10 pontból 10.
Fotó forrás: cinemacity