Ritkán születik olyan zenés színházi előadás, amely ennyire szédítő könnyedséggel beszél az emberi létezés legsúlyosabb kérdéseiről. A Brooklyn híd éjszakáján induló történet első pillantásra csípős humorú, pergő ritmusú játék két férfiról és egy nőről…ám perc jelenet után világossá válik, hogy itt bizony a szerelem, az önpusztítás, a birtoklásvágy és a remény drámája zajlik könyörtelen őszinteséggel.
A rendező, Böhm György, mesteri és tűpontos érzékenységgel fűzte össze a szálakat és építette fel az előadás ívét. Nem engedte, hogy a poénok puszta szórakoztatássá szelídítsék a történetet, és nem hagyta, hogy a drámai mélység elnehezítse a tempót. Feszes, intelligens, pontos rendezés ez, amelyben minden gesztusnak, minden zenei megszólalásnak súlya van. Az összhatás abszolút professzionális és nemzetközi mércével is kimagasló.
Az este túlmutat egy kiváló összjátékon, Mahó Andrea alakítása olyan erővel emeli magasba az előadást, ami igen ritkán tapasztalható a hazai musicalszínpadon. Jelenléte domináns, sorsot formáló és minden hang mögött ott vibrál az érzelem és nyomorúságos érzelmek nyers igazsága. Eddig is tudtuk, hogy Andrea zseniális, és az is tény, hogy minden előadásában hatalmas mércét állít a magyar művészetben. Egyetlen hangsúlyváltásával képes teljes érzelmi horizontot megnyitni. Ellen karakterében megmutatja a határozottság mögött a félelmet, a szenvedély mögött az esendőséget. Játéka rétegzett, és ösztönösen igaz, már csupán a mozdulatai is erős eszköz, és drámai vallomás egyszerre. Erre csak a legnagyobb színészek képesek, egyszerűen köré sűrűsödik a tér, szerintem ez a fajta gravitációs erejű színpadi jelenléte adja meg anagyságát.
Partnerei méltó társak, Ódor Kristóf alakítása intellektuálisan és színészileg rendkívül tudatos. Pengeéles iróniával, precíz ritmusérzékkel és kiváló komikai időzítéssel formálja meg a manipulatív, mégis mélyen esendő férfit. Játékában érezhető az ambíció és a bizonytalanság kettőssége, miközben karaktere magabiztosnak mutatja magát a nagy életrepedései egyszerre nevetségesek és tragikusak. A humor védekező mechanizmusa mögött ott feszül a kimondatlan félelem. Nem engedi, hogy a figura egysíkúvá váljon, a cinizmus mögül időről időre kivillan az esendőség, az önáltatás mögött pedig az önismeret fájdalmas hiánya. Úgy érzem, hogy ez az árnyaltság ad valódi súlyt az alakításának.
Borbély Richárd a belső vívódás elementáris erejű formáját jeleníti meg a színpadon, és hagyja, hogy a figura belső folyamatai fokozatosan és organikusan táruljanak fel. Alakítása megrendítően maradandó, a kétségbeesett, önmagával küzdő embert nem kívülről mutatja meg, hanem belülről építi fel a rendíthetetlen igazságból. Fájdalma teatralitás, de valódi, átélhető emberi tapasztalat és ezáltal teszi még erőteljesebbé a pillanatokat. Az önmarcangolás, a remény halvány felcsillanásai és az újra meg újra visszatérő kétségbeesés tudatosan felépített érzelmi ívben rajzolódnak ki alakításában.
A beszélgetések feszesek, energikusak, minden odavetett mondat mögött indulat, féltékenység, önvédelem vagy épp kétségbeesett kapaszkodás húzódik meg. Miközben a nevetünk, valójában egy mélyen tragikus történet bontakozik ki. A poénok finoman, szinte észrevétlenül simulnak bele a drámai fordulatokba, és éppen ettől válik az egész előadás egyszerre szórakoztatóvá és megrendítővé.
Számtalan színdarab, musical áll már mögöttem (itthon és külföldön) nézőként, így van összehasonlítási alapom és éppen ezért merem teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy ez az év egyik legkimagaslóbb, legérettebb és legerősebb produkciója.
Köszönet és gratuláció illeti meg mindazokat az alkotókat, művészeket és háttérben dolgozó szakembereket, akik munkájukkal életre hívták ezt az előadást. Ez az a darab, amelyet legszívesebben receptre íratnék fel, nagy szükség van erre a tömény minőségre!
Nálam 10 pontból 10. // írta: H. Veronika
Fotó forrás: Art Színtér
