Ha az ember hosszú idő múltán visszagondol egy régi utazásra, különös módon nem mindig azok a dolgok jutnak eszébe először, amelyekről annak idején azt gondolta, hogy majd örökké emlékezni fog rájuk, hanem egészen jelentéktelennek tűnő pillanatok: egy reggel illata, egy félig elfogyasztott kávé az asztalon, egy mondat, amelyen akkor valamennyien nevettünk, vagy az esti fény, amely besütött a szoba ablakán. Nekem valahogy ilyen maradt Barcelona is, és vele együtt a Mandarin Oriental, Barcelona, ahol azon a nyáron néhány napra otthonra találtunk a Passeig de Gràcia örökké mozgó, zajos és mégis különös módon szerethető világának közepén.
Már az első napon éreztük, hogy Barcelona nem az a város, amelyet az ember egyszerűen végigjár egy gondosan összeállított útiterv szerint. Mi ugyan becsülettel készültünk, volt elképzelésünk arról, mit kell feltétlenül megnéznünk, hová szeretnénk eljutni, és természetesen minden reggel megfogadtuk, hogy aznap majd időben elindulunk, ám egy családi nyaralásnak megvannak a maga törvényei, amelyek rendszerint erősebbek minden előzetes tervnél. Valakinek mindig vissza kellett mennie a szobába valamiért, valaki még meg akarta inni a kávéját, más az utolsó pillanatban gondolta meg magát az aznapi programmal kapcsolatban, és mire végül valamennyien elindultunk, már régen nem ott tartottunk, ahol a reggeli terv szerint kellett volna. Akkor talán bosszantott bennünket egy-egy ilyen késlekedés, ma azonban éppen ezekre a kis családi jelenetekre emlékszem a legnagyobb szeretettel.
A Mandarin Oriental különös ellenpontja volt mindannak, ami odakint várt ránk. Barcelona az ajtón túl szinte megállás nélkül mozgott, a Passeig de Gràcián hömpölygött a tömeg, megteltek a teraszok, az utcákon egyszerre keveredett százféle hang és illat, mi pedig reggelente ebből a nyugodt, elegáns szállodából léptünk ki a város forgatagába, hogy aztán esténként fáradtan, tele új történetekkel térjünk ugyanoda vissza. Napközben sokszor minden különösebb cél nélkül bolyongtunk, mert hamar rájöttünk, hogy Barcelona legszebb arcát néha éppen akkor mutatja meg, amikor az ember rossz irányba fordul. Egy rövid sétának induló programból órák lettek, egy apró utcából újabb és újabb utcák nyíltak, megálltunk egy kávéra, aztán egy fagylaltra, később pedig már senki sem emlékezett arra, eredetileg hová is indultunk.
Estére azonban mindig jólesett visszatérni a Mandarin Orientalba, ahol a nappali nyüzsgés után egészen más ritmust vett fel az idő. Különösen szerettem azokat az estéket, amikor már egyikünk sem akart újabb programot, csak felmentünk a tetőre, és néztük az alattunk lassan fénybe boruló Barcelonát. A nappali forróság ilyenkor már engedett valamelyest, az utcák még mindig tele voltak élettel, a város pedig odalent úgy terült el előttünk, mintha esze ágában sem lenne valaha nyugovóra térni. Ott, abban a néhány csendes percben, miközben körülöttünk mindenki kellemesen elfáradt az egész napos barangolástól, valahogy nem hiányzott semmi. Nem kellett beszélni arról, milyen szép ez a pillanat, mert az igazán szép pillanatokról az ember többnyire csak később tudja meg, hogy azok voltak.
Az utolsó reggel egészen más érzés volt végigsétálni ugyanazokon a folyosókon, amelyeken néhány nappal korábban még kíváncsian kerestük a szobánkat. A bőröndök már összecsomagolva álltak, minden visszakerült a helyére, és a szoba, amely olyan rövid idő alatt a mi kis barcelonai otthonunkká vált, lassan ismét egyszerű szállodai szobává változott. Még egyszer kinéztem az ablakon, és akkor jutott először eszembe, milyen különös dolog az utazás: megérkezünk egy idegen helyre, amelyhez semmilyen emlék nem köt bennünket, néhány nappal később pedig úgy távozunk, hogy ugyanaz az épület, ugyanaz az utca és ugyanaz a kilátás már örökre jelent valamit.
Azóta, ha szóba kerül Barcelona, természetesen eszembe jutnak a híres épületek, a széles sugárutak, a tenger és a város különös, semmi máshoz nem hasonlítható lüktetése, mégis a legkedvesebb emlékeim sokkal egyszerűbbek ennél. Egy hosszúra nyúlt reggeli a Mandarin Orientalban, a készülődés körüli családi zűrzavar, egy fáradt hazatérés, az esti beszélgetések és azok a percek, amikor valamennyien ugyanott voltunk, ugyanazt a várost néztük, és még egyikünk sem gondolt arra, milyen jó lesz majd egyszer visszaemlékezni minderre. Talán éppen ezért maradt számomra a Mandarin Oriental több egy gyönyörű barcelonai szállodánál: része lett annak a néhány napnak, amelyből idővel családi történet lett, s amelyet ma már elég egyetlen mondattal felidézni: emlékeztek arra a nyárra, amikor együtt voltunk Barcelonában?
Fotó forrás: https://www.facebook.com/MandarinOrientalBarcelona