Hónapok óta készülök arra, hogy megpróbáljak jól-rosszul megválasztott szavak segítségével átadni valamit abból a felemelő, semmi máshoz nem hasonlítható érzésből, amit a tenger közelsége vált ki belőlem – mintha lehetséges volna pusztán ezáltal másokat is eljuttatnom ugyanabba a csodásan különleges lelkiállapotba, amelybe akkor kerülök, amikor a tenger megjelenik a látómezőmben.
Azt, hogy a próbálkozásaim rendre kudarccal végződtek, most azzal magyarázom, hogy nem a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb módszert választottam.
Hiszen – ismertem fel végül, és remélhetőleg szerencsésen – ha az ember mindössze arra vágyik, hogy jó szándéktól vezérelve valami szépet sikerüljön megosztania, akkor nem kell feltétlenül bonyolult dolgokra gondolnia.
A Centrál Színházban tavaly óta futó Dolgok, amikért érdemes élni című előadás főhősnője a monodráma cselekménye szerint beteg édesanyja felderítésére kezdi el számba venni és cédulákra írni – a címben foglaltaknak megfelelően – mindazokat a dolgokat, amikért érdemes élni. A több ezer dolog között szerepelnek természetesen összetettebb fogalmak is, de némelyik a létező legegyszerűbben, egyetlen szóval leírható. Valahogy így: “Napfény”. Szorul ez bármiféle magyarázatra?
Így aztán megadóan fejet hajtok a tény előtt, hogy bizonyos dolgok értékéből csak levon, ha kacifántos magyarázatokkal gyengíti az ember az általuk kiváltott hatást. Nem is teszek mást, csak leírom, és hagyom, hogy magáért beszéljen. Egy dolog, amiért érdemes élni: a tenger.
Pontosan emlékszem, milyen jelentős pillanat volt az életemben, amikor először láthattam a tengert. Mindig is csodálattal adóztam méltóságteljes monumentalitása és varázslatos szépsége előtt, de már jócskán benne jártam a felnőttkorban, amikor megtapasztaltam, hogy számomra a tengerbe merülni transzcendens élmény. Mert a tenger minden értelemben az élet bölcsője. Mert nem csupán tükröződik, hanem fel is oldódik benne az ég. Mert ezer és ezer arca van. Mert a folyékony bársonytól a pajkos hullámokból szőtt takaróig millió minőségét és létállapotát képes felvillantani. Mert olyan, semmihez sem fogható megnyugvást és biztonságot tapasztalhat meg az ölelésében az ember, hogy szinte elképzelhetetlen, milyen komoly veszélyt jelenthet ésszel felfoghatatlan ereje, ha haragosra fordul. Mert… órákon keresztül tudnám részletezni, hogyan és miként tölti fel az embert létfontosságú energiákkal egyetlen cseppjének kipárolgása is.
És valójában ez az, amit ezzel az egyetlen szóval – TENGER – ki szeretnék fejezni, amikor felírom egy képzeletbeli cédulára. A kívánságot, hogy azokban, akik hasonló “tengeribetegségben” szenvednek, a tengertől több száz kilométerre is felidéződjön a hangulat, amikor megszűnik a külvilág, és a tenger látványa, illata, kisugárzása kiszakítja az embert a mindennapok összes nyűgéből, gondjából és problémájából. Hogy egy adott esetben zaklatott pillanatban, feszültséggel teli helyzetben feltűnjön a képzeletbeli horizonton a megváltó tenger, amely erős karjaival átveszi és jótékony messzeségbe sodorja mindazt, ami nyomasztó. Mert a tenger templom, ahol megtisztul az ember lelke.
De nem vehetem magától értetődőnek, hogy a tengerhez mindenkinek hasonló képzetei társulnak. Mint ahogy azt sem, hogy mindenkinek volt már egyáltalán szerencséje testközelbe kerülni a tengerrel. (Ez esetben szívből kívánom, hogy ez megadasson, noha fel kell hívnom a figyelmet a mellékhatásokra: a tenger bizony függőséget okoz, fennáll a kockázat, hogy tartós megvonás esetén az ember álmaiba fészkeli be magát…) Így abban reménykedem, hogy amikor azt mondom: tenger, azt tudom vele néhány másodpercre, talán percre is előhívni, amire én asszociálok a tenger kapcsán. Valami örömtelire, jelentőségteljesre, messze-messze a hétköznapi küzdelmeken és taposómalmon felül állóra. Most ki is mondom még egyszer, hangosan. Tenger.
De mit is kívánhatnék, ha ez mégsem volna elég? “Ha úgy érzed, felette állsz annak, hogy folyókat kövess, mégis hogyan fogsz valaha rátalálni a tengerre?” – teszi fel a kérdést River című szerzeményében Emeli Sandé. “Kövess engem, leszek a folyód” – ajánlja fel. Tehát, ha a tenger most mégsem működne minden viszontagságból egyetlen csapásra kiszakító varázsszóként, mindenkinek azt kívánom, találja meg a saját folyóját, amely valamilyen úton-módon elvezeti a tengerig. Ha a tenger moraja még hallótávolságon kívül van, de a folyó esetleg már ott csörgedezik a közelben, vegyük észre, és semmiképpen ne becsüljük le a hangját.
Utóirat: Ahogy leültem formába önteni ezt a néhány sort, váratlanul eszembe jutott valami, amire évek óta nem gondoltam. 16 évesen az autórádióban hallottam egy dalt – sem előtte, sem utána nem találkoztam vele soha többet. A refrénje mégis évtizedekre belém ivódott – olyan tökéletesen ragadta meg a pillanatot, mindazokat a reményeket és álmokat, amiket csak egy 16 éves (vagy lélekben 16 éves) képes belevetíteni az ablaküvegen át elsuhanó tájba sötétedés után, egy szép téli estén. Időről időre megpróbáltam a refrén szövege és dallama alapján felkutatni és azonosítani a dalt– azt hittem, az internet, a keresők, a zenefelismerő-programok térhódításával sikerrel járok majd, de mindhiába. Néhány évvel ezelőtt fel is adtam a próbálkozást.
Ma este viszont újra megszólalt bennem a dal egy-két sora. Annak, aki végigolvassa ezt a néhány bekezdést, bizonyára nem lesz természetfeletti rejtély, mi hozhatta elő az emlékeimből. Azt éreztem, nem véletlen az időzítés, és ismét próbát tettem. Gyorsabban dobogott a szívem, amikor érdemi találatot hozott a keresés: ennyi év után végre a teljes refrén átirata jelent meg a képernyőn! Azonban csak a pillanat törtrészéig tartott az illúzió. Egy hét évvel ezelőtti posztban szerepelt ugyanis a kérdéses szöveg, amelyben valaki egy közösségi oldalon kért segítséget ugyanahhoz, amivel én kísérleteztem: kideríteni, kinek, melyik dalában hangzik el ez a refrén.
Bármilyen szívmelengető volt látni, hogy nem vagyok egyedül a kérdésemmel, válasz sajnos hét teljes év alatt sem érkezett a bejegyzésre. De ekkorra már elhatároztam, hogy ezúttal nem adom fel. Ha hív a tenger, nincs apelláta! Addig próbálkoztam újra minden létező, korábban már ezerszer végigzongorázott szókapcsolattal és kombinációval, míg végül a legegyszerűbb megoldás itt is célravezetőnek bizonyult. Csaknem 20 év távlatából újra megszólalt az 1999-es dal – néhány éve került fel az internetre a felvétele. Alig hittem a fülemnek, de nem tudtam volna jó lelkiismerettel végighallgatni, ha azonnal meg nem írom a választ a sorstársamnak, aki hét évvel ezelőtt közzétette a kérdését. Az általa használt fórumra viszont sajnos biztonsági okokból nem hagyott regisztrálni a gép. Így aztán most palackba teszem, és egy virtuális tenger hullámverésére bízom az üzenetem. “Nézd, hogy zúg, hív a tenger, Az égszínkék óceán; Még látnom kell, ó, csak egyszer, Egyszer még minden csodát!” Ez a több szempontból is ide kívánkozó idézet történetesen Závodi Gábornak az ELON együttes számára írt, Hív a tenger című dalából származik. Ha célt ér a palackposta, egyvalakit, remélem, már ezzel sikerül felderítenem.
Szöveg: Verasztó Annamária
Illusztráció: Csorba Gergely