Mostanában sokat ülök az autóban. Várakozom. Egyszerű kedd délután volt. A nap – hosszas távollét után – újra előkerült és fényével borította be a zuglói utcát. Csak ültem és bambultam. A telefonom egy hétvégi baleset következtében vízbe merült és akárcsak a macskám, ő sem szerette ezt az élményt. Megadta magát. Mint én a Quimby zenekarnak. Máskor már nyomkodtam volna, hiszen annyi érdekes van rajta… közösségi portál, fényképezőgép, videomegosztó… csupa-csupa impulzus. Most meg „csak” a néptelen kertvárosi utca… Nagyon nehezen sikerült parkolót találnom, két kuka mögé tekertem be valahogy a gépjárművet.
Nagy mélázásomat egy ugribugri lány felbukkanása zavarta meg. Copfba kötött haja vidáman kalimpált a feje körül, rövidnadrágjához egy bő pólót húzott. Nem volt különösebben szép, inkább olyan helyes arcú szomszédlány. Olyan életenergia sugárzott belőle, hogy még a szélvédőn keresztül is mosolyogni támadt kedvem. Három szökkenéssel a kukáknál termett, az addig kezében lifegő zacskót óvatosan a tetejére tette, és máris sietett tovább.
Az átlátszó nylon hamar látni engedte tartalmát. Három piros alma pihent benne. Jobb sorsra érdemes kedves gyümölcsök. Ahogy figyeltem őket, próbáltam kitalálni a sorsukat. Talán egy hirtelen jött nyaralás miatt nem került rájuk sor, vagy már kicsit bebarnult az oldaluk. A lényeg, hogy ott voltak a kuka tetején.
Aztán jött egy férfi. Az a típus, amelyikre pontosan ráillik a „vállalkozó” bélyeg. Sietett. Hóna alatt mappák, kezében telefon. A figyelmét fel sem keltették az almák.
Zuglónak ez a része nem túl forgalmas. Inkább autók jönnek-mennek.
Eltelt jó néhány perc, mire a látóhatár szélén megjelent egy alak. Lassú mozgásából már messziről kiderült, hogy idős ember érkezik. A bácsi, jóval a nyolcvanon túl lehetett. Egyenes háta és még a hetvenes évekből itt maradt ruhája volt. Keze hátul egymásba kulcsolva. Talán ebéd után lejött kicsit, járni egyet. Elsétált a kuka mellett. De a szeme megakadt a kincseken. Pont az autóm mellett megállt. Tétova mozgása kicsit előre, kicsit hátra mozgatta. Előre a büszkesége vitte, hátra pedig a szükség…
Hogy zavarát ne kelljen még fürkésző jómagam miatt is szégyellnie, figyelmemet látszólag egy újság lapjaira szegeztem.
Összeszedte minden erejét, majd elvette az almákat…
És az almák, mintha átvették volna a lófarkas lány jókedvét, boldogan kalimpáltak immár az új gazdájuk kezében…