Azt, hogy ma újságíróként dolgozhatok, egy néhány évvel ezelőtti pályamódosításnak köszönhetem. A média világában tett első valódi lépéseim egy kereskedelmi televízió műsorvezető-képzésén zajlottak, ahol az egyik tanórán azt a kérdést szegezték nekünk: mi is valójában az a cél, amely a szemünk előtt lebeg, mi az, amit meg szeretnénk valósítani ebben a szakmában, ha lehetőséget kapnánk rá. Pontosan tudtam, milyen távol áll ez az ott és akkor elvárt választól, mégis akkor mertem először őszintén kimondani: azt szeretném, ha olyan műsorok elkészítésében vehetnék részt, amelyek igyekeznek meghozni az emberek kedvét egy jó előadáshoz, egy érdekes könyvhöz, egy tartalmas beszélgetéshez – ezen keresztül általában az élethez is. Az örömöm pedig akkor volna teljes, ha megtalálhatnám azt a közönséget, akiknek valóban jelenteni tud és adni képes valamit az, amin és ahogyan dolgozom.
Egy olyan környezetben, ahol a nézettségi mutatók éppenséggel nem mellékesek, sem kimondani, sem megmagyarázni nem volt könnyű: nem arra vágyom, hogy minél többekhez jusson el a produkció, amelyben részt veszek – legyenek arról aztán mégoly lesújtó véleménnyel -, sokkal inkább arra, hogy azokhoz sikerüljön elérni, akiket valóban fel tud vidítani, jobb kedvre tud hangolni, jólesően tud elgondolkodtatni egy olyan típusú műsor, amely az én szívemhez közel áll. Azokhoz, akik megérzik és értékelik, ha jó szándékkal és odafigyeléssel készül egy program. Ha ötvenen vannak, tizenöten, vagy csak öten, de úgy állnak fel a képernyő elől, hogy akár szemernyivel is élhetőbb és hívogatóbb helynek látják a világot, mint amilyennek azelőtt, már minden ok megvan a boldogságra.
Nézőként én magam is mindig azokat a műsorokat figyeltem lenyűgözve, amelyekből – más-más okból, de összességében mégis – azt a tanulságot vonhattam le, hogy embernek lenni mégiscsak csodás. Így reménybeli tévésként is az motivált, hogy egy bölcs ember gondolatait, egy izgalmas személyiség portréját, egy szívmelengető történetet, egy elgondolkodtató helyzetet vagy egy érdekes újdonságot úgy nyújthassak át a nézőknek, mint egy ajándékot. Olyan ajándékot, amelyről bátran lehet lehúzni a szalagot és lefejteni a csomagolópapírt, mert garantáltan nem jár vele senki úgy, mint akkor, ha a Hupikék Törpikék Tréfijétől fogadna el egy, előszeretettel a megajándékozott arcába robbanó csomagot.
A sors úgy hozta, hogy jelenleg az elektronikus sajtóban, cikkek formájában próbálom ugyanezt a gondolatot megvalósítani. A külvilág persze nem mindig kedvez az idealista gondolkodásnak, és millió tényező határozza meg, hogy az ember hogyan tudja összeállítani az olvasóknak szánt ajándékcsomagját. Napjaink – legfinomabb jelzővel is – zajos kommentáradatában pedig nem mindig lehet száz százalékos bizonyossággal megállapítani, hogy célt ért-e egy-egy küldemény. De számos példa bizonyítja, így hiszem, tudom, és meggyőződéssel állítom, hogy nem lehetetlen a kifogástalan kézbesítés. Csomag és gazdája igenis megtalálhatják egymást.
Amikor tehát azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy havonta legalább egyszer a premiumlap.hu hasábjain is megjelenjek az írásaimmal, hamar egyértelművé vált, mivel szeretném meghálálni ezt a nagyszerű lehetőséget. Minden hónapban valami olyasmit szeretnék virtuális csomagolópapírba bugyolálva, képzeletbeli szalaggal átkötve átnyújtani az olvasóknak, amiről úgy gondolom, hogy örömhírnek számít. Legyen a téma egy-egy előadás, könyv, film vagy bármilyen esemény, annak az egyetlen kritériumnak kell megfelelnie, hogy – a tartalmánál, jellegénél, színvonalánál fogva – jóleső érzéssel töltsön el bennünket, és mi is kölcsönözhessünk belőle némi derűt. Ezért is lett a cikksorozat címe – a fotóskellékek világából kölcsönzött, de ezúttal szándékosan más értelemmel felruházott szóval – Derítőlap: az pedig, hogy elsőként mivel próbálom felderíteni azokat, akik legnagyobb örömömre velem tartanak, rövidesen kiderül!
Szöveg: Verasztó Annamária
Illusztráció: Csorba Gergely