Sziasztok! Hogy vagytok? Olyan szuper ez a hét, középen ezzel a szerdával. Úgy éltük meg, hogy hétvége van. És ma újra csütörtök. 🙂 Ki lehetne bírni minden áldott héten.
Babaügyileg most a természetes alkotási folyamatban tartunk. 🙂 Annyi hormont meg vitamint szedek, hogy hátha a pinduri a naturális megoldást választja és végre tiszteletét teszi. 🙂
Amíg nincs különösebb történés, addig engedjétek meg, hogy más témákkal szórakoztassalak Titeket! 🙂
Ez egy régebbi írásom, de valahogy a lelkesedésem nem változik. A Comic Tattoo – szerintem – a világ legjobb ilyen helye. Kelemen Zsoltival és párjával Diával mondhatom, hogy igazán jó barátságba keveredtünk. Dia végre tetoválógépet vett a kezébe és a legújabb csajos dolgaimat már Tőle kapom.
Egész különleges érzés, amikor egy rajzból műremek lesz és mindezt a bőrödön viselheted.
Ha van kedvetek, hogy a szöveges rész miért került rám, hát olvassátok! 🙂
“Egy tetoválás nem tetoválás. Aztán észrevétlenül jön a második, a harmadik… a sokadik… És valahogy ez is olyan, mint az írás… Ha az embernek közlendője van akár a világ, akár önmaga felé, akkor elmegy és a tű alá fekszik.
Közlendőm volt. Most kivételesen magamnak. Ezért lett szöveg. Sok agyalás után döntöttem ezen sorok mellett.
De ha már itt tartotok az olvasásban, akkor bízom abba, hogy érdekelnek az okok… Biztos, ami biztos, most leírom őket.
Az egész egy boldog nyári estén kezdődött, amikor megismerkedtünk Adri barátnőmmel. Nagyjából harmincöt évet éltem le nélküle, ami teljességgel megmagyarázhatatlan, mert a barátságunk olyan magától értetődő, mint a levegővétel. Eleinte (nagyjából két hétig) azt képzeltük, hogy egyforma a zenei ízlésünk… De nem…
Ami nekem az Első Emelet volt, az Neki a Quimby. Jézusom! Quimby???? A morcos és érces hangú pasi, akinek mindenféle zűrös ügyei voltak, asszem… Egy dalukat ismertem a “túró rudis”-at, meg még valamennyi a “poszátást”, ami persze később kiderült, hogy kabóca. A Most múlik pontosan, az megy persze Csík Zenekar. Bárányani jópár évvel ezelőtti buksijában. Na… Innen indultunk.
És lehet, hogy ezekről már írtam korábban is, de itt is muszáj, úgyhogy bocsi… 🙂
Tehát az Adris barátságom nagyon magától értetődő volt, így hamar világossá vált számára (hihhhetetlen kiismerhető vagyok), hogy kell valaki a zenekarból, aki tetszik nekem és akkor elvagyok bármilyen koncerten. KissTibiazűrösfiú már stipistopis volt, így nagyvonalúan “enyém” lehetett a Livius. Száznegyvenezer perc anyagot nézetett velem végig az én Barátnőm és klipeket és cd-ket válogatott. 🙂 És a Livius stílusa bejött. Mázlija volt az Adrinak.
Első koncert… Lemezbemutató… Na… ott még azok sem ismerték a számokat, akik legalább a zenekar tagjait fel tudták sorolni. Én teljesen homályban voltam. Hiába a sok felvezető anyag. És jött egy dal. Ez már rémlett a cédékről. Olyan dal, amit nem tudsz döbbenet nélkül hallgatni. Rólam szólt. Akkor nyilván valami pasi miatt képzeltem ezt.
Ennek már lassan másfél éve. Sok koncerten voltam. Sok Quimby koncerten voltam. Sokszor hallottam a Dalt. Mindig katartikus volt. Mindig mást mondott.
Aztán meghalt az Anyu.
És jött megint egy koncert. Mert koncert ugyebár mindig jön.
És jött a Dal.
És én a szakadó esőben az ég felé nézve üvöltöttem minden sorát. Mert volt egy felsőbb akarat, ami előtt fejet kellett hajtsak, bármennyire is kiszakadt a szívem.
Fejet kellett hajtsak. Fontos szavak: fejet kellett hajtsak…
Talán, mert sokszor sok mindent a magam feje után teszek. Talán, mert az élet erre nevelt.
Ez az idézet a karomon nem a Quimbyről szól. Ez a tetoválás nem a rajongásomról vagy a Liviusról szól.
Alázat. Ezt tanulom ebből az idézetből. És hogy minden áldott nap emlékezzek egy felsőbb erő létezésében, ezentúl a karomon viselem.
Köszönöm minden sorát VLCSF és köszönöm KelemenZsolti a varrást! 🙂 ” 2015.02.12.