Szóval az van, hogy az első bekezdést általában a mosakodásnak szentelem. Nyilván nem szappannal, vízzel, törölközővel készültem a gép elé… Tudom… ezer éve nem írtam…de valahogy ez a fészbúkosdi kielégít. Egy-két mondatban leírom, ami bánt, aminek örülök és már mehet is tovább a nap.
Ami miatt most írhatnékom támadt az megint a retro életérzés. Mi jut eszünkbe a 80-as évekről?
Nos…
A korombeli lányok nagy része pontosan úgy élte az életét, mint én. Poszterekkel teleragasztott szobák homályában, sercegő bakeliten, vagy kétkazettás magnón hallgatva andalogtunk el… és képzeltük magunkat mondjuk az Első Emelet zenekar Trópusi éj című dalába… ahol persze Kiki nyilván velem suhant… velem, az akkoriban talán tizenegykétéves Bárányanival.
Itt muszáj megjegyeznem, hogy fürkészően figyelem a mostani tizenéveseket, hogy vajon ők is rajonganak-e úgy, mint mi anno… én nem látom rajtuk… talán zenét sem úgy hallgatnak, mint mi…
Ugye Ti is vizuálisak vagytok? Akkor időutazzunk kicsit! Nekem pillangó heverőm volt. A BUBIV csodamárkája! DrágajóAnyám varrt rá egy narancssárga műszőr takarót, hogy ne kopjon a huzata, meg hogy puhább is legyen. A szobám aprócska. Talán nyolc négyzetméter. De mivel a ház régi, szecessziós stílusban épült, a belmagassága (3,6m) azért kínált felületet a plakátok kiragasztására. És én ragasztottam. Először csak az ágyam mellé. Patkó Béla (az Első Emelet énekese, a továbbiakban már csak az életérzés miatt is Kiki) két oldalas (anno szupermenőnek számított) posztere, ahol egy rottweilert simogat az avarban, az ikonikus összevisszavarrott farmerszettjében… Ennek a csodálatára ébredtem és arra aludtam el. Nagyon halkan írom csak le, hogy most DavidBeckham bekeretezett képe van a gardróbom falán… az emberek nem változnak, maximum külsőségeikben… És annyira le tudnám írni azok nevét, akik most azt mondják, hogy ezt bizony kezeltetnem kellene… 🙂 Lehet…
Aztán Kiki képe mellé kerültek még mások is… A tárlatot a kor kínálta magyar újságokból állítottam össze… Pajtás, Ifjúsági Magazin, Polip… Drága LunczerKarcsibácsinál, a technika tanárunknál lehetett előfizetni a Pajtásra és emlékszem, hogy ha valaki rosszul tanult, akkor azon a héten nem kaphatott… Hiába… az még nem piacgazdaság volt… És volt, hogy kaszkadőrködtünk, mert a zsebpénzből nem futotta ebédbefizetésre, újságra és a trafiklátogatásra is… Választani kellett..
És ha már trafiklátogatás… Vegyük sorra, mit is kínáltak akkoriban! Cigirágó. Soha nem szerettem. Mindig beleragadt a papírja és ha mégis le tudtad szedni róla a csomagolást, nem volt jó ízű… Donald rágó. Ha jó szériát fogtál ki, akkor nem tört bele a fogad a kőkemény cukormasszába. De az illata és az íze még mindig dereng. Az édességek sorából persze nem lehet kihagyni, a jó kapcsolatokkal rendelkező trafikos kínálatából elengedhetetlen Milka csokit. Nem! Nem a táblásat! A picikét, amit Bécsben zacskóban adtak, de mire ideért a szállítmány, már darabonként tudtuk megvenni. És milyen élvezettel nyammogtunk, azon a másfél centiszer két centis kis kockán… Az nem Africana volt, nem Boci, nem Tibi hanem nyugati (!) csoki! Toblerone… bármennyire is nem ízlett, de menő volt enni, hát spóroltam rá és ettem én is, pedig a csokiba rejtett ragadós valamiket alig bírtam kipiszkálni a fogaim közül…
Tényleg! Piperecuccok… Fa szappan! A klasszikus zöld! Amit annyira féltettünk, hogy csak a fehérneműs fiókunkba használtuk, a ruhák illatosítására (akkortájt még a Bip öblítő nem kínált hosszantartó frissességet)… Impulse desodor! Melyiket szeretted? A barnát? Vagy az Incognitot? Mennyire más volt ez, mint a 8×4, vagy a BAC…
Folytatásban jön a zene, játékok, a divat, az aerobic őrület…