Együtt jártak az elemi iskolába. Drágajóanyám tizhenhárom évesen elveszítette az édesanyját.
Cilának sokáig éltek a szülei.
Anyu tizenhat, Cila húsz lehetett, amikor Pestre költöztek. Albérletek, munkahelyek. Nélkülözés, csomagok a faluból. Nehéz – de a fennmaradt fényképek szerint – boldog évek.
Aztán Anyu férjhez ment, és jöttem én. Nem volt kérdés ki lesz a Keresztanyám.
Anyu maga volt a melegség, a család, a biztonság, a sütiillat, az otthon.
Cila a modern, lezser, könnyed gondolkodású, frivoll nő.
Anyu finoman sminkelt, Cilának folyton piros rúzsa volt.
Amit Anyu nem engedett meg, Cila megvette nekem. Aztán gondolom lemeccselték.
Imádtam ezt a kettősséget.
Voltak mosolyszünetek. De amikor Anyu élet és halál között lebegett a kórházban, Cila rohant be hozzá. Fogta a kezét, beszélt neki.
Sokszor küldtem őket üdülni. Wellness, “dzsakubi” ahogy Drágajóanyám a jacuzzit viccesen emlegette. Ez a pihenés viszont maga volt a csoda.
Balatonlelle. Sekli Étterem. Napsütés. Sok nevetés.
Sokszor emlegették.
Aztán Anyu 2014. augusztus 17-én nem ébredt fel többet. Cilát várta másnap ebédre. Soha nem felejtem el a hangját, mikor reggel felhívtam, hogy mi történt, ne jöjjön…
Három hónapot bírt nélküle.
Amikor Cila hamvait, a temetésig hazahoztam, Anyuéval egy polcra tettem, az volt az utolsó közösen eltöltött két hetük. Karácsony is pont bele esett.
2014 december 29-én temettük.
Anyut tavaly.
Hiszem, hogy azóta is ugyanígy ülnek valahol és megy a kártyázás.
Jó volt Veletek élni Csajok! ❤️