Bizonyra mindenkinek van egy jó sztorija a gyerekkoráról, a nagymamánál töltött időkről, huncutságokról és finomabbnál finomabb ételekről. A felejthetetlen pillanatokról, amelyek nem csak örök emléket hagynak maguk után, hanem a személyiségünket is alakítják.
Gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagymamámnál egy kis vidéki városban. Noha csak pár utcára lakott tőlünk, kis városunk szélén, mégis olyan volt, mintha egy vidéki tanyára csöppentem volna. Anyáék sokat és sokáig dolgoztak, így gyakran „lepasszoltak”, de sose bántam, mert számtalan olyan izgalmas dolog várt rám, amit a panellakás negyedik emeletén aligha tapasztalhattam volna. Így hát minden alkalommal tele voltam várakozással és kalandvággyal.
–
Mamáról tudni kell, hogy értett a gyerekekhez, már ami a hivatását illeti, ugyanis városunk vezető óvónője volt, de az igazi „mama sütije mindennél jobb” kijelentés rá nem volt jellemző. De sebaj, a kétujjnyi vastag kenyérszeletek közé csúsztatott hasonló vastagságú trappistasajtos szendvics uzsonnára örökre bevéste magát az emlékeimbe. S ha már a nyami-ételeknél tartunk, a hatalmas töltött csirkecombok, hurkák, kolbászok, sült és rántotthusik mellet azért az élő állatok is igen vonzóak voltak számomra.
Nem egyszer születtek kiscicák, akiket kis kosárba dugva babusgattam és csokival kényesztettem – szegények.
Aztán ott voltak még a pipik és a malackák – az utóbbit Mama mindig nagy szívfájdalommal engedett át a túlvilágra – a friss vért lelkesen kevergetve mondogatta: „Kegyetlen a gazdi, ne haragudj!” Itt említeném meg, hogy ezeket a két- és négylábúakat előszeretettel idomította, szeretgette és vakargatta. Azt nem tudom, hogy e harmonikus kapcsolat ilyen durva vége őket mennyire viselte meg…
–
A mama nyári nagy projektjeinek egyike a kiscsibék és -kacsák nevelése volt. S mivel főleg ezidőtájt időztem náluk, még szép, hogy magam is részt vettem benne – a magam módján. Imádtam figyelni, ahogy a poros udvaron – mert a kutya miatt csak itt-ott díszelgett fűcsomó – szárnyukat kissé széttárva szaladtak, bukdácsoltak és huppantak a földre. Néha még az én hívó szavamra is jöttek utánam, mintha a pótmamájuk lettem volna.
Éjszakára mindig egy dobozba szedtük őket, és a verandán szállásoltuk el. Zene volt füleimnek az édes kis csipogásuk, ahogy szépen lassan egyenként elcsendesültek – és velük együtt nekem is mennem kellett az ágyba. Néha még piros melegítőlámpát is kaptak, hogy meg ne fázzanak.
Csak egyet sajnáltam mindig, hogy az aranyló sárga pihéjük hamar tollazattá változott és gyorsan felnőttek. S amikor véget ért a nyár, szomorúan vettem tudomásul, hogy semmi sem tart örökké…
De mielőtt a kocsiba beszállhattam volna, hogy haza menjek anyáékkal, az én drága mamám a fülembe súgta: „Jövő nyáron is nevelünk kiskacsákat!”
welcsy
Kiemelt képünk illusztráció!