Hogyan küzdjük le az anyai magányt és a depressziót?
Szóval a bölcsőde volt az első mentőöv. Úgy éreztem jó kezekben van a kisfiam a montessori intézményben, kedves és energikus óvónénik tanították okos dolgokra a gyermekemet, olyasmikre, amik meghaladták az én itthoni, kicsit beszűkült kreatív képességeimet. Felszabadultunk mindketten és sokkal jobb kedvvel töltöttem vele a játszótéren az egész délutánt. Aztán jött és elmúlt a nyár és én azt éreztem, hogy a homokozó szélén már kezdek kicsit magamba fordulni és már az sem segített, hogy időközben dolgozni kezdtem, külsős újságíróként egy híres magazinnál. Az érdekes emberekkel folytatott interjúk feldobtak ugyan, de mivel kisfiam délután is nyugtalanul aludt és minden pisszenésre felébredt, ezért keveset tudtam a munkámra koncentrálni, az is vicces szituációkat eredményezett, hogy a játszótéren értek az interjúalanyaim hívásai, ilyenkor pedig gyorsan betuszkoltam a hintába a gyerekemet. Vitathatatlan, hogy a problémamegoldó- és multitasking képességem sokat fejlődött ebben az időszakban. Örültem a rugalmas munkabeosztásnak, viszont egy idő után úgy éreztem az egyre csak elhatalmasodó magányomat már ez sem enyhítette. A férjem rengeteget dolgozott és estére, mire hazajött már beszélni sem volt kedvem, csak a pihenésre vágytam, a három év kialvatlanság is tetőzni kezdett. Pál Feri atya egyik előadásán elmondta, hogy a legtöbb válás az első gyerek utáni harmadik negyedik évben szokott előfordulni, én is megtapasztaltam azt a fásultságot, ami ebben az időszakban rányomja a bélyegét a házasságra. A nőknél főleg a fáradtság és a monotonitás, a férfiaknál pedig a túlzott anyagi felelősség terhe az, ami kikezdi a kapcsolatot. Nálunk egy aktív nagymama van, aki besegít és ezért nagyon hálásak vagyunk, de akinek nincs az bátran fogadjon bébiszittert és menjen el randizni a férjével. Vissza kell találnia egymáshoz a párnak, mert ha erre nem figyelünk észrevétlenül elsodródunk egymástól. Ezen kívül nekem nagyon sokat segített az, hogy a játszótéren volt pár szimpatikus anyuka, persze nem mindenki, de az az egy-kettő, akivel megtaláltuk a közös hangot. Így ameddig a lurkók játszottak, mi is tudtunk olyasmikről csevegni, amit csak az ért meg, aki épp ugyanazt éli, amit te…Van, aki blogot indít és ott mutatja be, hogy mivel tölti a napját, van, aki a közösségi médián posztol képeket minden megmozdulásáról, mégis nekem az a tapasztalatom, hogy maradjunk a valóságban és erre pedig a legjobb az élő társaság…