Lehet szomorkodni ezen, de nagyon valószínűtlen, hogy bármilyen formában is visszatérjenek azok az idők, amikor még milliók nézték pontosan egy időben ugyanannak a sorozatnak ugyanazt az epizódját a tévében, és másnap egyértelműen az volt a beszédtéma a munkahelyeken vagy baráti találkozókon. Bármilyen népszerű is legyen, bármilyen óriási követőtábort tudjon is magáénak egy-egy akár kultikussá váló sorozat, a különböző internetes tartalomszolgáltatók működésének sajátságaiból adódóan könnyedén előfordulhat, hogy ezzel párhuzamosan sokan még csak ne is halljanak róla és a szereplőiről. Ez az, ami biztosan nem fordulhatott elő a 90-es évek Magyarországán, amikor az X-akták azóta is szállóigeként idézett tételmondatát – “Az igazság odaát van” – illetve Mulder és Scully ügynökök nevét álmából felébresztve is tudta még az is, aki esetleg egyetlen epizódot sem nézett végig a paranormális jelenségek ügyében nyomozó páros történetei közül. A népszerűségnek ez a ma már nehezen reprodukálható fajtája adatott meg a Mulder ügynököt alakító David Duchovnynak szerte a világon, ahol a legendás sorozatot vetítették.
Duchovny pedig azt a bravúrt is végrehajtotta, hogy nem csak egy olyan karakter fűződik a nevéhez, aki bevonult a tévétörténelembe. Miután világhírnevet szerzett a tévésorozatok klasszikus virágkorában, a sok szempontból játékfilmes igénnyel készített szériák megjelenésének hajnalán egy másik emlékezetes figura megformálásával is hasonló sikereket aratott. A tabudöntögető Kaliforgia főhőse, Hank Moody Fox Mulderhez hasonlóan egymás után hozta a színésznek a rangos elismeréseket, köztük a Golden Globe-díjat.
Eközben pedig a filmvásznon a Kalifornia, a Szívedbe zárva vagy az Evolúció főszerepei gondoskodtak arról, hogy Duchovny ne csak a képernyőn szerezzen magának rajongókat. A legnagyobb érdeklődés ennek ellenére továbbra is az X-akták FBI-ügynökeként övezi: legutóbb éppen a napokban kaptak szárnyra találgatások azzal kapcsolatban, hogy készül-e vajon 12. évad az elmúlt évtizedekben többször befejezett majd feltámasztott, egész estés mozifilmekkel is bővített sorozatból.
A lassan 59 éves David Duchovny azonban százszorta jobb elfoglaltságot talált magának annál, mint hogy kizárólag az X-akták-kal kapcsolatos fejleményekre alapozza a sorsát, a 2010-es évek közepén ugyanis új titulusokkal bővítette a névjegykártyáját. Lévén, hogy annak idején a Princetonon és a Yale-en szerzett angol irodalomból diplomát, és a doktori disszertációjának írását hagyta félbe első színészi szárnypróbálgatásainak kedvéért a Broadway-n, nem lehet meglepő, hogy ennyi év után bölcsész énje is nagyobb teret követelt magának. 2015-ben íróként is bemutatkozott, illetve ugyanebben az évben dalszerzőként is debütált, nem is akárhogyan. David Duchovny legújabb címe ugyanis: folk-rockénekes, ha úgy tetszik: rocksztár.
Méghozzá, ahogyan a legújabb európai turnéjának keretében Budapestet is útba ejtő színművészből lett zenész magyarországi közönsége is meggyőződhetett róla ez év februárjában, annak is kifejezetten szerény és szimpatikus. Olyan előadó, aki előzékenyen bemutatkozik a koncert elején, méghozzá az adott esti hallgatóság anyanyelvén, a mi esetünkben magyarul – hogy ezzel is eloszlassa az örmény eredetű családnevének kiejtését övező, az X-akták első hazai műsorra tűzése óta nem teljesen tisztázott félreértéseket. (“A nevem David d ʊ ˈ k ʌ v n I .”) Aki minden létező mesterséges felhajtás nélkül, a legegyszerűbb fehér nadrágban és sárga ingben áll színpadra, és a dalai előadását nemcsak egyéb szerepléseiből már jól ismert jellegzetes hangjával, hanem valóban semmihez nem hasonlítható, tökéletesen önazonos, semmilyen skatulyába nem illeszkedő színpadi mozgással, a maguk megkoreografálatlanságával hódító mozdulatokkal teszi egyedivé. Aki kedvesen nevetgél, amikor – feltehetően csak nyelvi nehézségek miatt – esetleg nem azt a reakciót kapja a poénjaira, amire számított, és akit – hiába is igyekszik ezt viccelődéssel elütni – érezhetően bánt, ha valaki idő előtt távozik a koncertről, és kifelé menet még egy búcsú szelfibe is belekomponálja az előadót, ahelyett, hogy végighallgatná a mondanivalóját. Sokak kedvenc tévésztárja ugyanis valóban partnernek tekinti a közönségét – nem is akármennyire. Arra ugyanis feltehetően kevesen számítottak, hogy a koncert egy adott pontján nemcsak beugrik a színpadról a hallgatói közé, de egyenesen felszalad a MOM Sport nézőterének legmagasabb pontjára, hogy a színpadtól legmesszebb eső sorban ülőkkel is pacsizhasson. Nem csoda, hogy ezt a váratlan akcióját hatalmas tetszés övezte – akadt olyan rajongó, aki egyenesen Duchovny nyakába ugrott, amikor az éppen a szektorok között sétálva fogott kezet elérhető távolságon belül mindenkivel.
A színpadon töltött idő alatt pedig az immár két albummal is büszkélkedő előadó és zenésztársai nemcsak a 2018-as Every Third Thought, hanem az első Duchovny-lemez, a Hell or Highwater egyes dalait is eljátszották, hogy a jelen pillanatban lehetséges legteljesebb kép rajzolódjon ki az ebbéli minőségében még pályakezdőnek számító muzsikus zenei világáról. A csapat zenéhez való hozzáállását meglehetősen tömören fejezi ki a közönségnek kiosztott, gitárpengetőt formázó szóróajándékon olvasható üzenet – MUSIC=LOVE, de a dalszövegekből világosan kiderül, hogy David és zenekara ennél árnyaltabb, sokszor társadalomkritikus véleményeket is igyekeznek kifejezni a zenén keresztül. A szerelem témakörén belül talán a The Last First Time című dal fejezi ki a legjobban, milyen húrokat penget Duchovny. A már sokat látott, élettől megcibált, tapasztaltabb emberek szerelmi himnuszát írja meg, ahogy más dalait esetenként bevallottan a csalódottság, a kiábrándultság ihlette, mégsem hiányzik belőlük a nehézségeken mindig átlépni vágyó, töretlen akarás. Az est végén azt a vágyát fejezte ki a búcsúzkodó zenész, hogy ha csak egyetlen szám üzenetét viszi magával haza a közönsége, akkor az a Stranger in the Sacred Heart című legyen, amelyet ars poeticájának tekint. Mint mondta, nem különösebben vallásos ember létére írta meg ezt a vallásos témájú dalt, mert annyira meghatotta a gondolat, hogy vannak, akik nem a saját boldogulásukért, hanem számukra teljesen ismeretlen emberekért imádkoznak, és ezt az élményt, valamint édesapja elvesztése felett érzett fájdalmát dolgozta fel szerzeményében.
A legvégső üzenet azonban még ehhez képest is tovább bővült, David Duchovny ugyanis A kőleves című magyar népmese elejétől végéig való elmesélésére is szakított még időt az encore alatt – úgy gondolta ugyanis, hogy ott, ahonnan ez a számára kedves történet származik, bizonyára megértik majd a hasonlatot, hogy a zenélés is olyan, akárcsak a kőleves elkészítése. Néhányan összeállnak, hogy felismerjék, végső soron mindannyiuknak van mit hozzáadnia a közös eredményhez, így a látszólagos semmiből végül egy olyan jó energiákkal áthatott este kerekedik, mint Duchovny MOM Sport-beli fellépése. És valóban – ha valaki ért a kőlevesfőzéshez, az ő: mindössze négy évvel azután, hogy először vett gitárt a kezébe, írt egy lemeznyi dalt, minden előzetes énekesi múlt nélkül másfél hét alatt rögzítette őket egy stúdióban, mára pedig kiderült, hogy világszerte jóízűen fogyasztják a menüsorát, sőt, repetát is kérnek belőle.
Én pedig többszörösen is hálás lehetek a táncmozdulatai tanúsága szerint abszolút örökifjú színész-rockzenész-írónak, hiszen azt sosem ajánlhattam volna jó lelkiismerettel, hogy valaki elalvás előtt egy X-akták-epizóddal próbálja biztosítani magának a derűs álmokat, a Hell or Highwater vagy az Every Third Thought tartalmas, költői igénnyel megírt dalait viszont bármilyen napszakban bátran meghallgathatja, aki kíváncsi arra, milyen igazságokra talált rá David Duchovny ezúttal nem odaát, hanem odabent.
Szöveg: Verasztó Annamária
Illusztráció: Csorba Gergely