Avatar: a kiállítás, ami kilövi az egész családot a Na’vik bolygójára
Jó családi programnak ígérkezett az Avatar kiállítás, eleinte kicsit aggódtam, hogy a 4 éves fiamnak lesz-e türelme a kék foszforeszkáló világhoz és teremtményeihez. Bár mindvégig az ölünkbe kellett cipelni, mert kicsit félt a sötétben, úgy éreztem kifejezetten érdekelte a sok meglepetés, amit a kiállítás tartogat.
Anyukaként természetesen elsősorban a fiam reakcióin keresztül szűrtem le a kiállítás hatásait, kevésbé figyeltem arra, hogy én is szórakozzak. A férjem viszont szívesen próbálgatta a különböző interaktív elemeket és kütyüket. Hálás is voltam, hogy már az elején rábízhattam a regisztrációt, mert tőlem nagyon is távol áll a technika minden bonyolultabb formája, és már a belépő kártyák kifogtak rajtam azzal, hogy számítógépen aktiválni kellett és egyben létre kellett hozni egy személyes profilt, amiben tudós vagyok vagy éppen katona. Ezen a ponton már izgultam, hogy milyen színes feladatok várnak majd ránk, de aztán valahogy arra nem került sor, hogy űrkutatásban is részt vegyek. Helyette kötetlenül élveztük a kiállítás animátor által történő megnyitóját, ahol pár na’vi kifejezést is megtanítottak nekünk. Mindeközben a képernyőn megjelent egy űrhajó, ami útnak indult a Pandorára. A fiamnak tetszettek az ábrázolt és a filmen vetített bolygók, a Pandora messziről ugyanolyan zöld-kék mind a földünk, ez be is csapott minket a legelején. Majd lenyűgöző száraz füst és földöntúli zene kíséretében beléphettünk az egzotikus növények és állatok világába, ahol életnagyságú na’vi és állatszobrok között lépdelhettünk. A gyerekek örömére sok nyomogatható, tapogatható felület van, ahol a bátrabbak még egy életnagyságúnál is nagyobb robotkatona bőrébe is bebújhatnak és lövöldözhetnek interaktív módon pár percig. De van repülést szimuláló képernyő is, ahol együtt szállhatunk a pandorai űrmadarakkal, illetve készíthetünk magunkról űrmanó selfie-t is egy képernyő segítségével, ami bevallom rajtam kifogott, nem sikerült kék bőrű, zöldszemű manófülű lényt varázsolnom magamból, pedig rettenetesen igyekeztem. A fiam kicsit félt. Hogy a sötéttől-e vagy az ismeretlentől, vagy a hangoktól, az nem derült ki végül, de az apja karjaiból meglehetősen élvezte a kiállítást és sajnálta, amikor véget ért. A legviccesebb része talán az volt, amikor életnagyságú űrlénykakikat tapogathattunk, ezzel szemléltettük a fiam számára, hogy mi történik akkor, ha túl sok nutellát fogyaszt reggelire. A na’vik lélekfája is feltűnik a kiállítás végén és diszkréten világit a sötétben, mellette pedig azt a jelenetet vetítik, amikor a sok na’vi elmélyülten imádkozik hozzá. Állítólag készül a film folytatása, szerintem az Európában először nálunk bemutatott kiállítás újra meghozza a kedvünket a folytatáshoz, miközben jó időtöltést kínál az egész családnak.