Murder

 

Amikor a kezdeteknél a Derítőlap címet adtam ennek a sorozatnak, némileg be is határoltam a lehetőségeimet, teljesen tudatosan. Bár ebbe a kategóriába is számtalan dolog férhet bele, csakis olyasmi merülhetett fel témaként, ami valamilyen módon képes jobb kedvre deríteni, pozitív hullámokra hangolni.

Ezúttal, szintén tudatosan, vállalom, hogy egy kicsit tágítom ennek a koordinátarendszernek a határait. Azt ugyanis, hogy a How to Get Away with Murder (Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?) című sorozat epizódjainak a nézők maradéktalan felvidítása volna a célja, abszolút képtelenség volna állítani. De éppen ugyanekkora képtelenség volna elmenni az utóbbi évek televíziózásának egyik legösszetettebb és legkülönlegesebb nőalakja, és az őt életre hívó zseniális (női) alkotók mellett.

Mindig is a kedvenceim közé tartoztak a tárgyalótermi drámák – a sorozatok evolúciója folyamán arra soha nem lehetett panasz, hogy ne lettek volna ennek a műfajnak minden korban kiemelkedő darabjai. A legutóbbi időkből elég csak a végtelenül okosan megírt The Good Wife-ra (A férjem védelmében), illetve annak a jelenre és égető közéleti kérdésekre is szellemesen és merészen reflektáló spin-off-jára, a The Good Fight-ra (Diane védelmében) gondolni – ha lehetséges a minket elárasztó tartalmak soha nem látott bőségében ilyesmit mondani, akkor megkockáztatom, hogy a kihagyhatatlan sorozatok közé tartoznak. Hogy mégis a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? lett most számomra a hónap témája, annak főként érzelmi oka van.

A How to Get Away with Murder ugyanis szerintem azok közé a sorozatok közé tartozik, amelyektől nem feltétlenül azt kapja az ember, amit vár – és ezért talán még jobban megéri rá felhívni azoknak a figyelmét, akik esetleg pontosan arra vágynának, amit ad, de fel sem merül bennük, hogy éppen itt keressék. A sorozat ugyanis valószínűleg akkor is lehetne a maga nemében tökéletes, ha megmaradna azon a pályán, amit a cím és a pilot epizód kijelöl. Sikeres, lenyűgöző kisugárzású védőügyvédnő a jogi egyetemen nem csupán elméleti képzést tart a hallgatóinak büntetőjogból – tanítványait konkrét bírósági ügyeibe is bevonja, és azt ígéri, mellette kitanulhatják, hogyan mentessék fel ne csak ártatlan, de bűnös ügyfeleiket is. Rutinos nézőként “jogosan” lehet arra számítani, hogy előbb-utóbb olyan fordulat történik, ami miatt ezt a gyakorlati a tudást nem csak az ügyfelek érdekében kell majd latba vetniük az ambíciózus fiatal jogászjelölteknek. Ez már önmagában lehetne izgalmas – mint ahogy az is, hiszen a különböző idősíkokon játszódó cselekménynek köszönhetően a történet az első pillanatokban beszippantja a közönséget. Mozaikokként kell összeraknunk a látottakat, hiszen jó néhány hónappal későbbi fejleményekből is látunk már villanásokat, és alig várjuk, hogy kiderüljön, mi, hogyan és miért történik a szövevényes dráma két általunk már ismert pontja között. A különböző évadok a legkülönfélébb forgatókönyvek szerint adagolják az addiktív izgalmakat – előfordul, hogy tudjuk, gyilkosság történt, de nem tudhatjuk, ki a tettes, vagy mi lehetett a motiváció, sőt, előfordul, hogy éppen az a rejtély, ki az áldozat az idők során a szívünkhöz nőtt szereplők közül. De ez még mindig csak az a réteg, amely egy hasonló sorozattal szemben lehet akár elvárás is.

Ami mindezen messze túlmutat, az többek között a főszereplő, Annalise Keating figurája és az őt megszemélyesítő, Oscar-díjas Viola Davis alakítása. A ’70-es évek ikonikus képernyős védőügyvédjének, Tony Petrocellinek esetében még elegendő volt, ha a magánéletére annyi utalás történik, hogy egy lakókocsiban élnek a feleségével, mert a házuk, visszatérő poénok forrásaként, csak nem akar felépülni. A 2010-es évek második felében már egyértelmű, hogy azokról a karakterekről, akikre egy-egy sorozat épül, sokkal mélyebbre ható, többdimenziós jellemrajz bontakozik ki az egyes részeken átívelő, az évadok epizódjait összekötő történetből. De távolról sem egyértelmű, hogy a producereknek, az íróknak és a színészeknek köszönhetően olyan főhős szülessen olyan háttértörténettel, mint itt.

Viola Davis, az első afroamerikai színésznő, akit Oscar-, Emmy- és Tony-díjjal is kitüntettek, és a fekete bőrű Meryl Streepként emlegetnek a filmszakmában, olyan szélsőségeket mutat meg ebben a tévésorozatban, olyan megrendítően ábrázolja ugyanannak a nőnek a legelesettebb és legsérülékenyebb, valamint a diadalmas, hamvaiból főnixmadárként feltámadó énjét, olyan hitelességgel és sokszor zavarba ejtő közelségből mutatja be számtalan meghökkentő, és soha nem hétköznapi arcát, hogy azzal sokkal felkavaróbb mélységekbe ragad magával, mint amire egy sorozat bekapcsolásával általában jegyet váltana az ember. A How to Get Away with Murder sokszor egész egyszerűen könyörtelen – szokatlan közelségből és élethűséggel mutat be olyan emberi tragédiákat, amelyeknek a puszta gondolata, az eshetősége elől is menekülnénk. De éppen ezáltal éri el azt, amire más műfajú alkotások is csak kivételes esetben képesek: valódi katarzist vált ki. Ahogy kiderül a felszínen vídiakeménységűnek mutatkozó Annalise-ről, milyen traumákat hordoz magában, és hogyan próbálja túlélni a legnagyobb fájdalmat, amely valaha sújthat egy nőt (egy anyát), izgalmas krimi helyett váratlanul olyan drámát látunk, amely a színház vagy a filmművészet legnemesebb hagyományai szerint ad szelepet a saját félelmeink és fájdalmaink átélésének és a tőlük való megtisztulás kísérletének. Ez pedig valóban több, mint amire a sorozat vállalása szólt, vagy amit első látásra feltételezhetnénk.

Ennek köszönhető az is, hogy a produkció hatodik évada is elkészült. Noha a nézettség esett, tekintettel arra az ikonikus státuszra, amelyre Keating professzor alakja szert tett, ismét bizalmat szavaztak a folytatásnak. Úgy tűnik ugyanis, hogy Annalise Keating magát a legmélyebb gödörből is kiküzdő, a legelsöprőbb ellenállást is legyőzni képes, minden akadályon felülemelkedő, de sokszor a pokol legmélyebb bugyraiban vergődő fikcionális figurája a mai világ számos szorongató problémájára adott választ testesít meg. Emellett pedig a szövevényes gyilkossági szálak és gombamód szaporodó rémes bűnügyek eltörpülnek, csupán a hátteret szolgáltatják. De olyan hátteret, amely lehetőséget ad a szereplők közti dinamikát jóformán epizódról epizódra újra és újra megváltoztatni, és az Annalise körül kezdetben kisbolygókként keringő alakoknak valódi jellemfejlődés során egyenrangú főszereplővé előlépni.

A Grace klinikával és a Botránnyal világhírűvé vált Shonda Rhimes producer nevével fémjelzett Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? nem fél meghökkentő fordulatokkal élni, megrendítő sorsokat kendőzetlenül, sokszor ihletett pillanatokat felmutató színészi alakításokkal feltárni. Könnyed szórakozásnak semmilyen szempontból nem nevezhető, de annyira lebilincselő, és olyan szinten élen jár az erős és izgalmas, sztereotípiákba nem illeszthető karakterek megteremtésében és a tragédiákkal való szinte terapeutikus hatású szembesítésben, hogy paradox módon messze nem a címben feltett kérdés a legfajsúlyosabb, amit felvet, és a maga módján megválaszol. A Holt költők társasága után született egy másik Keating professzor, akinek az órái nem merülnek egykönnyen feledésbe. Adni neki egy esélyt minden, csak nem elvesztegetett idő.

Szöveg: Verasztó Annamária

Illusztráció: Csorba Gergely